A halhatatlanság vesszőkosarai

A HALHATATLANSÁG VESSZŐKOSARAI

A nagymamák törökmogyoróból is tudtak tortát sütni, somból, erdei szamócából pedig lekvárt készíteni. A fanyar birsből gyümölcssajt lett a püspökkenyérben, az erdei gombából néhányat kiszárítottak, porrá őrölve tölteléket fűszereztek vele. Minden, amit a Jóisten a fákról, bokrokról, avarszőnyeg közül kínált, átalakult a kezükben, étellé vált asztalra, kamrába. A tisztára mosott meggymagot kispárnába töltötték, sütőben felforrósítva fájós fülre jó volt. A nagymamák igazi varázslók.

Mindez rengeteg időt kívánt, de sosem sajnálták rá. Természetesnek, az élet rendjéhez tartozónak tartották, ha egy teljes napon át kellett a parányi erdei szamócákról lecsipkedni a még parányibb szárvégeket-csészeleveleket, pedig kikezdte az ujjvégeket nyilván, a málnából, ribizliből pedig kihajtották a magokat egy elmés kis szerkezet segítségével, csak a gyümölcs veleje került a patyolattiszta üvegekbe. Tudták, hogy a szamócát délelőtt érdemes szedni, amikor már felszáradt a harmat a szemekről, de még nem melegedtek túlságosan át.

A nagymamáknál volt tésztás nap, süteményes nap. Ez utóbbiakra számított is a gyereknép. Ha szerda, akkor pite, fahéjas-almás, kapros-túrós. Ha szombat, akkor kőttes, azaz kelt tésztából készült felhőkönnyű, puha édesség.

Az én nagymamám nem állt ilyen jól az idővel és a kedvvel, de ismertem olyan nagymamát, aki minderre képes volt. Amit lehetett, eltanultam Tőle. Az ő szonettjei a szabályosan felépített, mértani pontossággal tervezett zserbók voltak, elégiái a málnalekvárok, epigrammái a sütőből forrón kiszedett sós mandulák.

Idővel mindig veszett rosszul állok. És valahol sajnálom is diótörésre, mogyorótisztításra, mandulahéjazásra, igaz, valljam be, minden gépies munkára. Felfoghatnám pedig lelki gyakorlatnak is, vagy játéknak, de erre csak ritkán vagyok képes, általában Betűországot választom. Azért nagymama receptjeit híven őrzöm, és ha nagy ritkán mégis tortakészítésre szánom el magam, akkor az úgy kezdődik, hogy válaszd szét a sárgáját a fehérjétől, majd verj belőle olyan kemény, fényes habot, hogy úgy lehessen vágni, mint a hungarocellt. Jó, nem ez a szó szerepel pontosan a receptben. És szitálom a lisztet, szeretem nézni, ahogy a habra hullik, mint amikor hó lepi be a várost. Olyankor az idő megszűnik körülöttem, eggyé válok a mozdulattal, nincs feladat, határidő, magam is része vagyok annak a felrázott, pici hógömbnek, sőt, magam leszek a szitálás, a hóesés. Angyalkonyha, így hívom ezeket a délutánokat.

Ősz van, beérett a törökmogyoró a közeli park két fáján. A reggeli szél leverte az ágakról a termések zömét. Ez nagy kincs, mert amúgy magasan vannak, elérhetetlenek, szél nélkül nem elég hosszú a kar hozzájuk. Szegények eledele, mondhatnánk, mert „csak úgy” össze lehet szedni, de ízletes csemege, és ősszel, napsütésben jó móka is vesszőkosárba gyűjtögetni a fák alól. Ez a vesszőkosár ilyenkor megemelkedik a szememben: mindannak a jónak, begyűjthetőnek a szimbolikus helye lesz, amelyektől valóban gazdagabbnak érzem majd magamat. Mintha ezekben a percekben az összes eddig élt nő, asszony élete ott folyna az ereimben.

Hogy az én szonettjeim, meséim megmaradnak-e bárki fejében, nem tudom. De a mogyorós sütemény ízét megőrzöm, amíg csak élek. És amikor a lisztet szitálom, Ő jut az eszembe. Hogy melyikünk tett többet a halhatatlanságért, talán nem is fontos, de hogy bennem nem szűnt meg létezni, hogy élete egyenlő lesz az életidőmmel, abban biztos vagyok.