Az összes erdőt egyszerre

A kép Kapolcson készült, 2022. július 29-én: a Fűből-fából irodalom című fellépésemen olvastam fel ezt a novellát a Kapolcsi Evangélikus Templomban.
Fotó: Forstner László

AZ ÖSSZES ERDŐT EGYSZERRE

Tizenhét

Rossz kedve volt aznap. Nem akarta azt sem, hogy felolvassak neki, csak nézett ki az ablakon, mintha a fák lombjai között osztogatnának valami fontosat, amit ő már nem érhet el. November volt, ilyenkor a kedv is könnyebben esőre áll.

Minek örüljek én már?, szólalt meg végre.

Hetente egyszer meglátogatom, együtt kávézunk, beszélgetünk, mint a nagyok. A kávét nem ő főzi, hanem egy termoszban bekészítve vár ránk az íves lábú, kerek asztalka tetején. Két csésze, fedeles cukortartó, kicsi kancsóban tejszín. Egy idősebb asszony jár hozzá segíteni, rendbe teszi a lakást, gondoskodik róla.

Tizenhét éves vagyok.

Mindig ugyanaz a nap

Muszáj megismerned, mondta néhány hónappal korábban, óra után a tanár nénim, a zongorára támaszkodva. Jelentőségteljesen néz rám, hogy tudjam, ez nemcsak ajánlat a részéről, éppeni kósza gondolat. Akiről beszél, családi barátjuk, és segítségre szorul. A beszélgetés is segítség. Neki jót tenne a társaság, hiszen nem tudja elhagyni az otthonát már hónapok óta, nekem pedig az, hogy lenne egy pótnagyapám, mert ő érzi, hogy mi jól megértenénk egymást.

Készülök ezekre a délutánokra. Várom a szerdákat. Pedig alaposan megkopott egykori fénye, alig tud járni, mindene toldott-foldott, mindene emlékké vált. De jó nagy tágasság van a fejében, végeláthatatlan rétek, mezők, azokon sétálgat naponta, kardgyakorlatozik, vívóleckéket vesz, időnként egy-egy sárkánynak is levágja a fejét. Amikor nem abban a világban kalandozik (ott bezzeg nem botorkál!), leginkább olvas, sokat, mert ahhoz nem kell láb. Betűkből építi képzeletbeli várait, amelyek megvédik őt. Én is betűkből szeretnék várat építeni magamnak, csak még nem tudom, hogyan kell. Tanulgatok tőle, tényleg jól megértjük egymást.

A Mi utca

Hogy minek örülj? Annak, hogy oly szép a világ, mondom bizonytalanul. Nem szereti a nyilvánvaló állításokat, ezért inkább elkezdem sorolni, pontosan mire gondolok. (Pontosan kell fogalmazni, ahogy tanította.) Hogy a bodobács, meg a kankalin.

De mondjak merészebbeket, menjünk csak tovább! Bíboros kosbor, aggófű, fekete nadálytő, mezei tikszem, erdei gyöngyköles, apró szulák, mogyorós lednek, erdős sárma, bérci here. Aki ott van, ott van. Aztán a moha lepte erdő! Cseres tölgyesek, ha magasabbra megyünk, mert megyünk, akkor gyertyános tölgyesek. Máshol bükkfatemplomok.

Néz rám befelé nyíló szemével – vajon hány rét fér el egy tekintetben, vajon hány erdőt jelent nekem az arca… Beszűkült a kicsi szobájába, amely nem is olyan pici persze, de ahhoz képest, hogy régebben járta a világot, ha csak tehette, mégiscsak elég kicsi.

Mondom neki, hogy jobb kedvre derüljön, majd meglátja, tavasszal jobban fog járni (mitől?), és akkor elviszem őt kirándulni is. Nem nagyot megyünk majd, csak kicsit. Nem is kirándulás lesz, csak séta. Séta az utcában, amelyben lakik, megyünk majd előre, egyik lábunkat a másik elé tesszük, és közben mindent megjegyzünk, ami a szemünk elé kerül. Sőt, a mi utcánk belőlünk indul majd, mert bentről kifelé könnyebb lesz talán, ezért először odabent fogunk gyakorlatozni. Az lesz az utcánk neve, hogy Mi utca. Mit szól hozzá.

Rendben, bólint rá, végül is mindegy, mi a neve annak az utcának, amelyik nem is létezik.

Lehetne még

Mutatok neki képeket patakról, nézd csak, ezeken a köveken fogunk álldogálni, aztán mutatok kilátót, ha oda feljutunk, minden a miénk.

Tudnék menni, ha nagyon akarnék, csak már nem érdekel, legyint.

Nem akarja már látni a jót, hogy könnyebben tehesse le a kabátot, a botot, mert máshová készül, ott pedig ezekre nincs szükség.

Hagyd már ezt a hülyeséget, mondom neki, nem mész sehová, hiszen megígérted, hogy itt maradsz velem!, korholom. Annyi mindened lehetne még!

Lehetne, de bár ne volna… Így is annyi mindenem van már, nehéz ezt cipelni, teher. Mutatja színtelen tenyerét, abban tényleg nem férne el már a világ. A fejében viszont ott van minden kosbor, szulák, sárma és aggófű, valamint az összes erdő egyszerre.

De a kedvemért, a kedvemért maradnál még picit?, kérlelem. Csak amíg én is megtanulom tőled az összes nevét, csak addig.

Megállapodtunk, mondja komolyan, de – teszi hozzá mélyen a szemembe nézve – utána egy perccel sem tovább.

Bólintok, áll az alku.

Csak tudjak elég lassan tanulni. Csak örökké szerda lehessen.