A világot betakaró szoknya

A VILÁGOT BETAKARÓ SZOKNYA

– Nem tudok aludni! – mondta kismanó, az ágyam mellett megállva. Kezében kispárnája, szemében több zsák félelem, kobakjában befejezetlen mesék. Bajban volt, láttam rajta.
– Melléd bújhatok? – kérdezte, de amire válaszolhattam volna, már aludt, hasamba fúródó talpaival, párnája a párnámon, és itt hagyta nekem félig álmodott meséit, hogy befejezzem helyette.
– Hol jártál, kismanó? – kérdeztem tőle hegyes fülét simogatva, és ő dünnyögött valamit arról, hogy már megint neki jut a legkisebb alma, a használt füzetborító, a tövig hegyezett ceruza…

– Ez így nem mehet tovább! – mondtam Öregmanónak, aki a kertben, az ajtó előtt pipázgatott, és nézte a fecskéket, ahogy a löszfalba fúrt fészkeikbe repülnek. Öregmanó parti sásból fonott karosszékben üldögélt, és élvezte az utolsó nyári napsugarakat. Háta mögött homokfalba vájt manóház, kicsiny ablakokkal, nagy zajjal odabenn.
– Csöndesen, elijeszted őket! – bökött botjával a fecskék felé mutatva, és lehunyta a szemét. Nem mondom, hogy nagy kedve lett volna szóba elegyedni velem.
Pedig meg akartam vele beszélni Kismanó dolgait, mert úgy gondoltam, itt az ideje, hogy valaki foglalkozzék már vele is. De Öregmanót szemmel láthatólag nem érdekelte az igyekezetem. Megmérgesedtem, mint mindig, amikor nem sikerült valami.
Kismanó odabenn játszott a többi manógyerekkel. Pontosabban: üldögélt szomorú arccal a sarokban, és nézte, ahogy a többiek játszanak. Nem értette még a játék szabályait, és ahhoz senkinek nem volt türelme, hogy újra és újra elmagyarázza neki – ezért inkább egy földre kiterített papírlapra rajzolgatott. Foltonfolt ruha volt rajta, és zöld, csúcsos sapka. Amikor meglátott az ajtóban, odafutott hozzám, kezében az összehajtogatott papírt szorongatta, sűrűn teleírva ákombákomokkal.
– Én kaptam! Nekem írták! Csak nekem! Akarod, hogy felolvassam?
Ránéztem, elmosolyodtam. Soká lesz az, míg olvasni fogsz, kicsi manó! – gondoltam, de nem akartam elrontani a játékot, ezért az ölembe húztam, és komolyan ennyit mondtam csak:
– Hallgatlak.
Kismanó kihajtogatta a papírdarabot, térdére fektette.
– Honnan is kell olvasni? – kérdezte.
– Balról jobbra. Felülről lefelé. De hiszen tudod!
– Nem is azért kérdeztem, csak kíváncsi voltam, figyelsz-e rám. Ez itten a Tündérkirálynő levele. Látod? Nekem küldte. Itt az aláírása is! – mutatott a lap alján egy különösen szépre sikeredett ákombákomra. – Ez meg a fényképe! Nagyon szép, ugye? – kérdezte.
Figyelmesen megnéztem a képet. Ceruzavonalakból állt össze és kétségtelenül tündérkirálynőt ábrázolt: szép, nagy fejjel, rajta üvegkoronával – ebből is látszott, hogy igazi királynővel állunk szemben! – tulipános, hatalmas szoknyában, amely az egész világra ráborult. Szerettem a rajzait, szerettem, ahogy kicsi manó rajzol nekem. Sokan voltak, apró manógyerekek, és legkisebbnek lenni itt sem lehetett túl jó. Mindig azt hordta, amit a többiek már levetettek, mindig mindent késve tudott meg, de felnő! Felnő, mint a többiek, és észre sem veszik, hogy egyszer csak nagy lett! És elmúlnak benne a csodák, és sosem kap már a tündérkirálynőtől levelet – hacsak én nem segítek neki.
– És ezt ő maga adta oda neked?
– Dehogy! A tündérkirálynők nem járnak az utcán! Ki sem mozdulnak az üvegpalotájukból! Hiszen tudhatnád! A lepkefutárral küldte nekem, de nagyon titkos levél lehet, mert lepkefutár azt mondta, hogy senkinek, de senkinek ne mutassam meg!
– De kár! – néztem magam elé szomorkásan, és magam mellé tettem a levelét a puha, parti homokba – Pedig azt hittem, tényleg felolvasod!
– Veled kivételt teszek. De csak akkor, ha megígéred, hogy soha nem mondod el, senkinek, hogy mit hallottál tőlem.
– Szavamat adom!
Kismanó a fülemhez bújt, és meleg, párás hangon suttogva olvasni kezdte a levelet, amit ott felejtett a homokban – de nem is volt szüksége rá, hiszen kívülről tudta minden sorát.

“Tündérkirálynő vendégségbe hívja Kismanót üvegpalotájába, Újhold éjszakájának hajnalán. Csakis ő jöhet el hozzá, de nem lesz egyedül! Mert Tündérkirálynő ezen a hajnalon meghívja a palotájába összes legkisebbeket: az utoljára született koboldokat, sorvégi tündérlányokat, elfelejtett törpéket…”

Hogy mit susogott még a fülembe, nem mondhatom el, hiszen szavamat adtam rá. Amikor befejezte a levelet, rámnézett, és remegett a manófüle a vágyakozástól, hogy mondjak már neki valamit.
– Elfogadod a meghívást? – kérdeztem tőle.
– Csak ha te is velem jössz. Félnék egyedül. De senkinek ne szólj róla, ez a kettőnk titka! – suttogta nagyon titokzatosan, majd lemászott az ölemből, és befutott az ajtón, be az egyetlen szobából álló, löszfalba vájt manóházba. Magával vitte az apróka széket is, amit mindig odatolt a csupafiókos szekrénykéhez, ha ki akart venni belőle valamit. Rátérdelt, kihúzta a baloldali fiókot, és kotorászni kezdett benne.
– Szeretnék neked ajándékot adni – de nekem csak használt dolgaim vannak, amit a nagyobb manótestvéreimtől örököltem. Azt pedig mégsem illik. De tudod mit? Ezt neked adom! Vidd magaddal! – nyomott a kezembe egy csillogó üvegszívet. – A tündérkirálynő ajándéka. Én kaptam tőle, és még senkié nem volt előtte! Varázserő lakik benne – mondta titokzatosan, és a tenyerembe zárta.
Nem szívesen vittem volna el kismanó egyetlen ajándékát, ami csak az övé volt, de nagyon akarta, hogy az enyém legyen, eltettem tehát. Szerettem volna én is adni neki valamit, de üresek voltak a zsebeim, ahogy az nálam lenni szokott. Még egy vacak tündérkavics sem volt benne.
– Vigyázni fogok rá, megígérem! – mondtam neki, és elfutottam, mint mindig, amikor nagyon furcsán éreztem magam.

Tündérkirálynő üvegpalotájának csilingelő tróntermében nagy volt a felfordulás. Az összes tündérszárnyas ott serénykedett: lepkelányok, szitakötőhölgyek, szúnyogkisasszonyok. Készülődtek a fogadásra. Szép, sarló alakú Hold csillogott a palota felett, az üvegtornyok szikráztak a hajnali fényben. Amikor megérkeztünk, Kismanó megkocogtatta az Üvegpalota üvegajtaját, mire az ajtó feltárult, és beléphettünk. Én egy kicsit aggódtam, hogy hiába a láthatatlanná tévő köpeny a vállamon, Tündérkirálynő észreveszi, hogy én is ott vagyok, és haragos lesz. Esetleg Kismanót sem engedi be, ezt pedig semmiképpen sem akartam volna.
De úgy tűnt, hogy Tündérkirálynőt jó hangulatában találtuk. Hatalmas, tulipános szoknya volt derekán, mely az egész világot betakarta, fején üvegkorona, a korona közepén üvegszív. Nem szólt semmit, pedig Kismanó állandóan hátrapislogott, felém, segélykérő manószemekkel, mert nem szokta meg, hogy egyedül kell lennie.
– Gyertek, csak gyertek, legkisebbek! – szólt feléjük csilingelő üveghangján, és az utoljára született vendégkoboldok, sorvégi kistündérlányok odasereglettek a szoknyája köré.
– Senki sem tudhatja meg, hogy nálam jártatok! Tudjátok, ugye? – kérdezte mosolyogva, mire azok komoly arccal bólogatni kezdtek. – Azt akarom, hogy Ti járjatok birodalmamban először, legkisebbek, akik odakinn, a tündértelen világban mindig csak leghátul lehetettek. Megmutatok nektek mindent. Nézzétek csak! Ez itt a tündérpolcom, rajta a varázseszközeim. Üveggolyóm, kristálypálcám, és a legkedvesebb játékaim is, mert játszani, azt még mindig nagyon szeretek. Ilyenkor leteszem a koronám, így ni, és kedvemre hempereghetek az üvegszőnyegen, vagy kergethetem az üveggolyóimat – bármit megtehetek, ami éppen az eszembe jut!
– És a szoknyáddal mi lesz? Az nagyon rossz lenne, ha összegyűrődne. Nem szeretném. – szólt bátortalanul Kismanó, mert a nagy szoknyákat, a világot betakaró nagy szoknyákat mindennél jobban szerette.
– Ugyan, ki figyel ilyenkor erre? Gyertek, kapjátok el! – nevetett rá Tündérkirálynő, és egy marok üveggyöngyöt szórt a manók elé.
Az apróságok tágra nyílt szemekkel figyeltek. Kismanó különösen. Rettenetesen tetszett neki a kristálypálca, a sok, ide-oda guruló üveggyöngy, és az üvegkorona is. Az a leginkább. A korona közepén lévő üvegszívről pedig le sem tudta venni a szemét.
– Tetszik? – kérdezte tőle a Tündérkirálynő – Neked adom. De jól dugd el otthon a a fiók mélyére, és ne add oda senkinek! De igazán senkinek!
– És annak, akit nagyon szeretek, annak se?
– Ha úgy gondolod… De tényleg csak annak, akit nagyon szeretsz… Ám jól jegyezd meg: csak addig maradhat nála, amíg a titkot megőrzi. Ha elárul téged, az üvegszívet visszaveszem.

Az ablakomon át figyeltem a sarló alakú Holdat. Néztem az ágyamban alvó, csúcsos sapkás manót, milyen jó is most neki! A polcomon a hajnali fényben életre keltek sorra a játékaim: üveggolyó, varázspálca, üvegkorona, melynek közepéből az üvegszív hiányzott.
Nem moccantam, nem mertem moccanni, csak tulipános, hatalmas szoknyámat, a világot betakaró szoknyámat igazítottam meg óvatosan, nehogy összegyűrődjenek a sziromlevelei. Tudtam, hogy azt nem szereti.
Zsebembe nyúltam, ahol az üvegszívnek kellett volna lennie, de nem volt ott, persze, hogy nem volt ott. Üres volt a zsebem, mint mindig. Az Üvegszív visszavándorolt a gazdájához. Elvitte Tündérkirálynő. Nem, nem az üvegpalota üvegkoronájának közepébe! Visszakerült a fiókba, mert megszegtem a szavam, és elmeséltem nektek azt, amit ott, a löszfal előtt a kicsi manó suttogott nekem…