Bölcsőmben magam ringatom

Fekete váza

Vannak képek, amelyek csak bennem vannak bekeretezve. Elbánt velük az idő, elkallódtak, talán valamelyik költözéskor, sorsuk nem is érdekes így utólag, hiszen nincsenek már, és soha többé nem lesznek. A sokrekeszes, öreg fadobozzal együtt – amelyben nagyanyám tartotta őket – elvesztek az életemből.

Sokáig felelőtlen voltam a tárgyaimmal, ahogy magammal szemben is. Annyira természetesnek fogadtam el a jelenlétüket, mint a levegőt, ami akkor is van, ha nem teszek érte semmit, és mindig számíthatok rá. Nem így volt.

De van egy másik kis fadoboz is valahol mélyen bennem, amelyet nem tudok elhagyni: az emlékezetem őrzi, a benne lévő képekkel együtt.

Az egyik kép éppen százéves lenne. Nem pontosan, de egy év ide vagy oda ilyen messzeségben nem számít. Cakkos, megsárgult szélét barnával pettyezte az idő, mintha égi kávé löttyent volna rá. Odakint tombolt a spanyolnátha, láthatatlan kéz válogatta csokorba áldozatait egy óriási, fekete vázába. A képen lévők közül egyikük hamarosan szintén e csokor szála lesz.

Ajándék a hegynek

Jó ideje már csak magamban nézegetem azt a képet. Már nem tudom a térdemre fektetni, forgatni az ujjaim között. Nem hibáztatom magam, hogy elveszett, nem tudtam vigyázni rá, de sajnálom, hogy az emlékezetem maradt az egyetlen hiteles forrás, amikor szeretném felidézni újra és újra. Márpedig szeretném, mert ezzel a képpel dolgom van.

A szép nőknek még a korai halált is megbocsátják, gondoltam sokszor, amikor a képen ülő fiatal nőre néztem. Most is őt látom magam előtt. Gesztenyeszín haját a kor szokása szerint ő is kontyba tűzve viselte, kezében karonülő baba, nagyanyám.

Az asszony fejét felszegve, szemét kicsit összehúzva néz felém, felhőtlen és büszke, még nem tudja, hogy nemsokára egy másik házba költözik, oda, ahol nincs idő és álom és szenvedély.

Teste öles tüzeknek tudója. Mellette szálegyenes férfi, dédapám. Jóval idősebb, jóval hidegebb és magasabb nála. A férfi szeme talán jégszürke lehetett, ezt sosem kérdeztem meg nagyanyámtól, de az biztos, hogy abban a színben volt valami, ami a havas hegycsúcsokra emlékeztetett. Tekintete úgy hatol át rajtam, mint a sebészkés, amikor finommetszést ejt a bőrön. Akire ránéz, azt rabul is ejti.

Védtelen vagyok vele szemben, ahogy az az asszony is. Gyereket akart szülni neki, ajándékot a hegynek, amennyit csak lehet, felnevelni a kicsinyeiket, rendes életet élni, akkor is, ha otthon haragudtak rá. Nem ilyen sorsot szántak neki, nem ilyen ember oldalán.

Hogy hogyan lett volna, azt nem tudhatta meg. Néhány hét múlva az ő homlokán is ott volt a kereszt: teste katlanná vált, saját tüzében porladt el.

A gyerekeknek viszont új anya kellett, üzekedni sem tud férfiember egyedül. Így lett nagyanyám kétnyelvű, mert az új asszony nem beszélt magyarul.

Mi közöm van hozzá?

Sokszor álmodom is vele, a dédanyámmal, aki fiatal nő maradt a fejemben örökre. Pedig haját nem fésülték már száz éve, finom ujjaira por rakódott, legyek szálltak szempillájára, szemét becsukni rég nem tudta már.

Nem beszélhet hozzám, mégis megnyilvánul, jelen van, csak máshogy. Nem akarom megfejteni őt, mint azokat az álmaimat, amikor véremet csapolják, áldozati oltárhoz kötöznek, máskor ellopják az autómat, ami már amúgy évek óta nincs is. Amikor bogozom, mi lehet a kastély, mi elől menekülök, miért olvad el a kulcs a kezemben, mi közöm vajon az arc nélküli emberhez, aki hátulról erőszakoskodni próbál velem. Miért kell költöznöm folyamatosan, mikor és miért változom szarvassá, kígyóvá, kik azok az emberek, akik egy templom fülkéiben ülnek kitekert végtagokkal, miért vak a szolga, aki a kőkapuban mossa a lábamat.

Az ő jelenléte körül nem képződnek kérdések. Máshogy lenne jó megtudni, hogy mit üzen.

Hozzám tartozik

De lehet, hogy azért kellett szülnie dédanyámnak, hogy alig több mint száz évvel később itt sétálhassak a kis tó mellett, és én sétálhassak itt pontosan akkor, amikor épp legszebb az aranyvessző, s ha felnézek az égboltra, a fűzfák hajlékony ágai között a látszólag eseménytelenül kék égboltot bámulhatom. Olyan, mint a szemem: nem mutatja a felhőit, pedig ott vannak azok, ha nem látszanak, akkor is.

Vannak helyek, amelyekhez felhevülve indulunk, bevenni készülünk, mint egy középkori harcos a várat: ereinkben a birtoklásvágy zubog. És vannak helyek, amelyeket nem akarunk meghódítani, legyőzni, mert azt szeretnénk képzelni, hogy eleve hozzánk tartoznak. Az én megmászandó hegyeim, bokatörő ösvényeim, mocsaraim, fullasztó lápvilágaim odabent voltak, így ösztönösen kerestem a biztonságos, önmagukat erőfeszítés nélkül adó helyeket. A kis tó és környéke ilyen. Úgy lehetek benne újra és újra, hogy nem kérdés, alkalmas vagyok-e rá, nincsenek feltételei, nem kell megfelelnem neki.

Összeszámolni sem tudnám, hányszor láttam, ahogy mögöttük a hegyet is, ami hegynek elég apró, de bennem sokkal magasabb, mint a valóságban. Télen dércsípte csipkebogyóért járok oda, és az első fügéket is ott találtam, az egyik elhagyott, kiégett faház kertjében. Több ilyen elvadult kert is volt ott, visszaharapta magának őket az erdő. A hegy lábánál a szűkülő tóvilág, az egykori mezőket beépítették, ha kora este járok arra, a félhomályban a hegyről ablakszemek hunyorognak rám. Nádas, tómeder, amelyet hol kikotornak télen, hol nem. Láttam felégetve, elszenesedett padokkal, meggyalázott pihenőkunyhóval. Csúszkáltam borostás, téli jégarcán, amelyet a nádas elszáradt torsai böködtek át. Láttam szürke gémet, ahogy hegyes, szigonyszerű csőrének egyetlen pontos mozdulatával szúrja át az életet a hal vagy béka testében. Ideje sincs bennük a halálnak fájnia. Régebben éjszakánként fülemüléket is lehetett hallani, de amióta kiirtották a bozótost, azóta máshol raknak fészket.

Tudom, hol terem a tó partján lucerna, lóhere, melyik fán keressem eső után azt a taplószerű, napsárga gombát, amelyet fűzfatüdőnek is neveznek. Ezeket a fűzfákat számontartom. Mindegyiket, amióta ide költöztem, erre a talán végleges helyemre. Most is búcsúzom kettőtől. Korhadtan állnak, lombhajukat veszítve, már nem adnak gévának helyet, a tajtékos kabócák lárvái sem rajtuk raknak burokfészket. Nem tudtak vigyázni magukra, menniük kell. A többieket, az élőket viszont megszállják a kabócák, ezek a különös lények: lárváik a fűzfaágak levélnyalábjai között építenek varázsbölcsőt önmaguk köré. Ha alattuk járok, mintha eső permetezne, átlátszó cseppek hullanak karomra, vállamra. Amikor először éreztem a bőrömön, nem tudtam még, hogy a habfészkekből jönnek. Ez védi meg a lárvákat a kiszáradástól, a legfőbb ellenségtől.

Aki továbbmegy

Eső hetek óta nincs, mégis, valahogy tartalékaiból újraszüli magát a természet.

Így kellene, így kellene nekem is, mondom egy újabb félelmes időszakban, mert nem akarok máshová költözni, ahogy a fülemülék teszik, hanem maradni akarok, elbújni, kivárni, felnevelni, akit lehet, az út végére talán még önmagamat is.

Olyan szeretnék lenni, mint azok az apró állatok a fűzfákon: képes arra, hogy magamból növeszthessek védőburkot, ami megvéd és oltalmaz, amíg olyan erős nem leszek, hogy biztonságosan kimászhatom belőle, aztán egyszer majd végleg elhagyom. Hogy el tudjam földelni azt, ami nem volt életképes bennem, de utat tudjak adni annak, aki továbbmegy.

És akkor hirtelen újra felerősödött bennem annak az asszonynak a képe. Világosan láttam őt: a bőség kosarát kínálta nekem, és végre, azt hiszem, megértettem, mit üzen. Talán tömött hajam is azért fogom fel időnként kontyba, hogy rá hasonlítsak. Arra, aki kiköhögte magából az életet. Hogy helyette is éljek.

Aranyvessző lehessek, ágvégi cinkehang, berkenye bogernyőjében pókfonál.

Hogy minden tavasszal újraszüljem magam.

(Megjelent a Bölcsőmben magam ringatom című kötetemben. (Magyar Napló Kiadó, 2021.

Az írás első megjelenése a Magyar Napló irodalmi folyóirat 2020/szeptemberi számában volt.)