A VALÓSÁGOT A KEZEM MELEGE FORMÁZZA – interjú az Irodalmi Jelenben (A hónap alkotója)

A beszélgetést Varga Melinda költő, az Irodalmi Jelen szerkesztője készítette

– „Szeretek babrálni a világgal. Kislány koromban aranyásó akartam lenni, kincskereső. Szerettem volna egy üvegcipellőt.” – rákerestem a beszélgetésünk előkészítésekor a honlapodra, ahol ez fogadott. Felnőtt fejjel szemlélvén a világot, hogyan látod, sikerült-e ezt megvalósítani? Ha az írót, a költőt aranyásónak, kincskeresőnek tekintjük, az vagy-e, aminek álmodtad magad kislánykorodban?

– Bár volt időszakom, amikor faltam az aranylázzal kapcsolatos könyveket, nyilván mégsem a Klondike folyó mentén szerettem volna szerencsevadászként élni: az aranyásás, a kincskeresés a saját közegemben, és szimbolikusan érdekelt. Van bennem kalandorvér és merészség, ezek hol hátráltatnak, hol segítenek, haszonvágy helyett viszont inkább hasznos szeretnék lenni. Bár megvan bennem a hajlam sajnos a kicsapongásra is.

Elhalványult már bennem az, hogy kislányként kivé szerettem volna válni, hiszen azzal kell kezdenem valamit, aki most vagyok. Szeretek Mirtse Zsuzsa lenni. Hozzám tartoznak a töréseim, horpadásaim, rémálmaim és gyarlóságaim is. Eszem ágában sincs máshol keresni az aranyat, a kincseket, jó nekem ez a föld. Mindig az foglalkoztat, amit éppen csinálhatok, és a lehetőségeim legszéléig szeretek elmenni.

A felnőtté válás nem varázsütésre következik be (mondjuk egy halványkék kedd délután, úgy három és négy óra között), hanem sok-sok sehová nem vezető zsákutca után lehet (és kellene is) valahogy elérkezni oda. S bár egész addigi életemben erre készültem, mégis úgy éreztem magam, mint akit bedobtak a mélyvízbe anélkül, hogy megtanult volna rendesen úszni. Hogy most hirtelen mindent jól kellene csinálnom, felelősséggel, jó királynő módjára, miközben azt sem tudom, mi mindenem van. Fogalmam sincs például a birodalmam határairól. A javaimról. Elhatároztam, hogy listát készítek, lesz térképem, leltárom, hiszen csak akkor lehetek jó uralkodó, ha pontosan tudom, ismerem a birodalmamat. Akkor jöttem arra rá, hogy elég hiányosan ismerem. Lehet, hogy ennek a leltárnak a darabjai az írásaim.

– Apropó, álmok. Meghatároznak? Írsz álomból prózát és verset? Van egy Álomidő című versed, amelyet nagyon szeretek, és a meséidben is vissza-visszatér az álom, a prózáidban gyakran van éjszaka, fontos pólus a hold, holdtölte.

– Van dolgom az álmaimmal. Foglalkoztat, hogy ki lehetek ott, miért éppen azokat a képeket, történéseket kapom. Szeretnék a közelükbe férkőzni, megérteni valamit belőlük, máskor csak elbűvöl, ahogy az agyunk éjszakánként filmeket gyárt: rendez, vág, szöveget ír. Sokszor fekszem le úgy, hogy vajon ma mi fog történni abban a világban velem. Amikor rossz sorozatban vagyok (a rémálmokat mesterszinten tudja az agyam legyártani), akkor picit félek is tőlük, húzom az időt, tologatom az elalvást, mintha azzal meg lehetne bármit is úszni. És persze újra és újra felteszem a kérdést: miért akarok mindent megérteni, szétszedni, elemeire bontani? Miért nem hagyom meg a misztériumukat, a titkaikat, miért nem viseltetem elegendő tisztelettel irántuk? Mindezzel együtt a legnagyobb tisztelettel, de gyakran lenyúlom őket: vannak álmaim, amelyekből beemeltem a novelláimba, verseimbe is, amikor azt éreztem, egy-egy álommotívum megmutatta az aktuális problémáimat, állapotomat.

– Van-e már üvegcipellőd, és mely vers, novella, mese vagy kispróza testesítené meg?

– Az üvegcipellőben – mint a varázstárgyakban általában – az is titokzatos és izgalmas, hogy csak az én lábamra jó, és akkor, amikor a legmagasabb fokozatomat tudom elérni. (Azaz: egyáltalán nem folyamatosan, nem mindig hordhatom.) Arra is figyelmeztet, hogy ne érjem be a hamu kotorgatásával, álruhával, kölcsönélettel, hanem váltsam be a sorsomat. Hogy sikerült-e, nem tudom, de hogy írás közben érzem magam a lehető legazonosabban, az biztos. Lehet, hogy az írás az én üvegcipellőm, amelyben a képességeim legjavát tudom megmutatni.

– Titokzatos és izgalmas, gondosan felépített, nőies, játékos ez a honlap. Nem tolakodó, de roppant informatív, és lényegre törő. Annyit mutat meg belőled, amennyit te fontosnak tartasz, és úgy gondolom, hogy jó tükre az alkotói munkásságodnak, hiszen ezek a jellemzők ráillenek a meséidre, a felnőtt mesékre is, humoros kisprózákra, pajzán epikákra, novellákra és versekre, amelyekből részleteket közölsz, és biztos, nem véletlenül pont azokat a részleteket! Hogyan viszonyulsz az alkotói imázs építéshez, modern szóvak élve: az önmenedzseléshez? A legtöbb kortárs szerző vagy túltolja a biciklit, vagy egyszerűen láthatatlan az online térben, nem érdekli, nem foglalkozik ezzel, közben meg a kortárs irodalmat olvasó ember egyre kevesebb…

– Játéknak tekintem, ezért nem szenvedek tőle. A hamiskodó emberekre szokták mondani, hogy „Nem az vagy, aminek látszol.” Az online térben pedig sajnos egyre elterjedtebb az a tévképzet, hogy „Annyi vagy, amennyire látszol”.

A tudatos építkezéstől nagyon távol vagyok, és azt is tudom, hogy a karakterépítés külön szakma, amelyhez tudás, tapasztalat kell, valamint raklapnyi pénz. Mivel ezen a területen nincs segítőm, menedzserem (bár lenne!), ezért csak az egyik játszóteremnek tekintem ezt. Ha van kedvem, megmutatok valamit magamból, ha nincs, akkor sem dől össze a világ. Ha mindig a kirakatrendezéssel foglalkozom, akkor a bolt lesz rendetlen. Megpróbálom megtalálni a helyes arányt. A szerkesztői vérem segít: szeretek komponálni, rakosgatni, kigondolni, mi az, amit talán érdemes kiemelni, mi hordozhat akár töredékében is jelentést. De a köteteimen is átüt a szerkesztői vérem: a kötetek nem úgy jönnek létre, hogy keletkezik sok írás, aztán valahogy beleválogatom egy-egy könyvbe a javát, hanem az egész kép, könyvház jelenik meg előttem először, aztán próbálom megtalálni magamban hozzá az építőkockákat, téglákat. Az agyam ennek megfelelően kezd segíteni: küldi azokat a képeket, emlékeket, asszociációkat, amelyek segítségével a kisebb elemeket utána megírhatom. Miközben persze arra is gondolok, hogy egyszer majd talán mindabból, amit írtam, összeáll valami, talán egyszer majd összerendeződnek a kötetek is egy még nagyobb képpé. 

– Még egy picit „lovagolok” a honlapon, ha nem bánod. „Nő. Előfordulási helye: Budapest, kis tó partja, csigaház, hetedik szoba.” – folytatódik a bemutatkozó, ami az írói-költői és emberi világodat illeti, szintén fontos információk.

Kezdjük a nővel, és kössünk hozzá egy olyan kötetet, amelyet Esterházy Péter Egy nő c. könyve „motivált”. A 2007-ben megjelent a Lovagkór – Játék nemekkel és igenekkel című kispróza kötetedre, amikor pályakezdő, kötettelen, teljesen ismeretlen költő voltam, György Attila hívta fel a figyelmem. Azt mondta, hogy Mirtse Zsuzsát kell olvasnom, ha igazán be akarok olvasni a férfiaknak versben (nevet). A női alkotó érzéketlenséggel, iróniával szeretne írni a férfiakról, de aztán az empátia, az emlékezés, a finom nüánszok mégis „lefaragnak” ebből a hévből, és bár a humor megmarad, sokkal több sejlik fel a könyvben, mint a férfi természete, a férfiak jellemhibája, például az apához fűződő viszony. A nő, a nőiség megélése, a női szemmel láttatott világ – szoktál-e ezen töprengeni, meghatározza-e az alkotás folyamatát az, hogy te nő vagy. És miért emelted ki a honlapodon, mert bizonyára nem véletlen.

– Hogyne, persze, hogy meghatározza. Ha rám nézel, nem azt látod meg először, hogy írok, hanem azt, hogy hosszú hajam van. És ez így van rendjén, ellenkezni ezzel időpocsékolás lenne. Időnként megkérdezik, hogy nem zavar-e, ha írónőnek hívnak, hogy nem bántó-e nekem. Miért zavarna? Nem szégyen, nem fogyatékosság ez. Természetes módon élem meg. Ahogy természetesnek veszem, hogy előreengednek az ajtón, és azt is, hogy nem én cserélek kereket. Nap Napként tud csak sütni, Hold Holdként világítani. Nincs vita az égbolton sem ebből, én pedig a nagyobb törvényeket szem előtt tartva próbálok élni. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretek fiús dolgokat is művelni, vagy merészebb írásokat is kiadni a kezem közül. A Lovagkórnál különösen igaz volt ez: tobzódtam a betűkben, az asszociációkban, fiktív vagy valóságos helyzetekben, semmilyen féket nem használtam magammal szemben. Az írásban az is szép, hogy ott a valóságomat a kezem melege formázza, a kezem melegétől válik formálhatóvá.

– Hetedik szoba. Zongorázni tanultál gyermekkorodban. Bartók Kékszakállú herceg várával milyen viszonyban állsz? Odaadnád-e a kulcsot a titokszobádhoz, ha kérnék, és versbe, prózába írható-e ez a szoba?

– A kulcstartóm tele van olyan kulcsokkal, amelyek titkos szobákat nyitnak. Viszont senki más kezében nem működnének, csak beletörnék a zárba. Én is csak ritkán megyek be ezekbe a szobákba, a tudatom nem véletlenül zárja le előttem őket. Ha felkészületlenül nyitnék be, lehet, rosszat tennék vele magamnak. Viszont azért időnként mégis megpróbálom használni ezeket a kulcsokat, óvatosan, nem feszegetve a zárat, s ha megnyílik valamelyik, szívesen szemügyre veszem, mi van odabent.

Nem minden terembe szeretnék beengedni másokat, szerencsére a környezetem tiszteletben tartja ezt. Másféle embereket nem is engednék a közelembe. Megszokták már, hogy olyan vagyok, amilyen, így nincs alkudozás a kulcsokon.

Nem, nem mindent írok meg, van, amit nem szeretnék megosztani a világgal. (…)

A teljes interjú (jó hosszú még) ezen a linken olvasható az Irodalmi Jelen hasábjain: 

https://www.irodalmijelen.hu/2022-maj-18-2108/valosagot-kezem-melege-formazza