Omlásveszély

Omlásveszély

Aztán hirtelen világosan látod,

hogy már csak a megszokott mozdulatai

okoznak valami örömöt,

ahogy megigazítja a párnát,

reggelit hoz, tudod, hogy

meg akar majd nevettetni,

tulajdonképpen semmi sem változott,

csak ennyi kifosztottságot,

ennyi ürességet nem lehet már birtokolni.

Ennyiszer nem múlhat el minden.

Szomjadat Léthé vizével enyhítenéd,

hogy ne emlékezz előző életeidre,

mert az emlékezéshez még

nem vagy elég bátor,

karod még nem elég erős,

hogy megmerítse a korsót,

és ő is kötődik hozzád,

mint a cellájához.

Megint ott vagytok,

ugyanabban a szobában.

Vesta szűzi lángja már a múlté.

Hűvös van, és hogy e hűvös

hetekben mérhető vagy napokban,

ha pontosan tudni akarod,

csak pontatlan emlékeidre támaszkodhatsz.

Megfogod a korsót, aztán visszateszed

ugyanarra a polcra,

hányszor megélted ezt a mozdulatot,

közben azon tűnődsz, hogy

ebben a mozdulatban hány elrontott életed

sűrűsödik össze.

Tovább kellene menned, tisztán látod,

ehelyett cserepeket ragasztgatsz,

téblábol a hited.

Tényleg, mikor kaptad meg

először azt az üzenetet,

azt a láthatatlan jelet,

amikor a túlsó partról integetett valaki,

hogy tudj és merj elengedni,

ne ragaszkodj görcsösen a rosszhoz,

a zuhanáshoz.

Vajon hányszor múlhat el még minden?

Elrontott éveid törmelékéből

házikót tapasztasz,

már megint ketten laktok benne.

Kenyeret sütsz, éleszted a tüzet,

várod, hogy kiforrjon a bor,

felsöpröd a kamrát újra és újra,

amíg maga alá nem temet

a bizalmatlanságból és

hazugságokból hízott

fal, amelyre már ránőtt a szomszéd

cserepet bontó, nőkarú,

bódító illatú lilaakáca is.