Kilencven kicsi lépcsőfok

Lajtos Nóra író, költő, irodalomtörténész recenziója a
Bölcsőmben magam ringatom című kötetről

Kilencedik kötetével, s benne kilencven prózadarabjával találkozhat az olvasó az író, költő, szerkesztő Mirtse Zsuzsának: a Bölcsőmben magam ringatom egy igen érzékeny élménypróza, melynek világába elmerülni csak úgy érdemes, ha magunk mögött hagyjuk a nagyváros zaját, és csak rá figyelünk. Szavainak ágbogára kapaszkodva rugaszkodunk el hétköznapi énjeinktől, hogy meglássuk, észrevegyük azt az erdőt, amelyben nem félő eltévedni, mert a fák, a források barátaink benne. A fülszöveg szerint: „Mirtse Zsuzsa új kötetének prózáit olvasva olyan, mint jégvirágos ablakok mögött napsárga paplan alá bújni.” Így is mondhatjuk, meg úgy is, hogy olyan, mint Vénusz pipacsmezején vöröslő szirmok között élni meg a hajnalfakadást. Kellően szép, kellően tiszta próza ez, s nemcsak az emlékek burjánzása teszi azzá, hanem a szerző mindenkori tárgyválasztásához fűzött emocionális vonzódása. A szél akaratában a nagyapát temető kislány alakjában találkozunk az íróval. Mert a szél akarata erősebb a vágynál. A sziklát is széthordja egyszer a szél: ha eljön az ideje, elporlad. Szeretteink elvesztése hirtelen ránk törő magány-érzéssel jelentkezik együtt, s hiába a sárkányölő küzdelem az idővel, az elmúlással ki kell békülni. A Hozzám tartozik című írásában a hozzá oly’ közel álló természetet, közelebbről: a kis tó és környékét pásztázza figyelmesen. „Csúszkáltam borostás, téli jégarcán, amelyet a nádas elszáradt torsai böködtek át. Láttam szürke gémet, ahogy hegyes, szigonyszerű csőrének egyetlen pontos mozdulatával szúrja át az életet a hal vagy béka testében. Ideje sincs bennük a halálnak fájnia.” Az angyalok levese az édesapa hiányának feldolgozási kísérlete tizennyolc prózaszilánkban. Merthogy ezek az emlékszilánkok bebújnak a bőr alá, és szúrnak. „A betegség eleinte észrevétlen vendég. Finoman kopog csak, köszörüli a torkát az ajtó előtt, hogy khm, khm, hát itt lenne ő, tessék foglalkozni vele is. Hellyel kínálni, megetetni. Testből, agyból, szívizomból…” Az egész télen a fogason kint lógó hideg kabát emlékeztet már csak az apára. Az övé volt. „Apa kabátja nehéz és súlyos emlék, olyan, mint apa volt.” Nem lehet levenni a fogasról. Még nem. Eljön majd az ideje. De az nem most van. Most tél van, és csend és hó. És halál. A zenében ezt talán úgy mondják: doloroso. Aztán egy fájdalmas sóhajjal hullámokat verünk a parton, Szemben a végtelennel. Ez a címe a magamban csak „csigaházas” írásnak nevezett szövegének, amelyben az elbeszélő ekképpen lát és láttat: „Tenyeremben csigaház. Lakója rég elköltözött, teste visszaoldódott a vízbe, ahonnan vétetett, de a háza megmaradt. Egész életében azt növesztette, ami most másnak ad otthont, menedéket.” Innen hullámoznak gondolatai a tengerparton mellette lévő nyugágyon fekvő férfira, aki „lehet, hogy most ugyan itt egyedül van, de valahol várják.” Nem tudja biztosan, érzi csak. Érez, észlel, észrevesz, megérez, érzékel, tapasztal, átél, megél. Megéli a csigalétet: „Én meg csigául hallgatok. Így vagyok része a tengeremnek. A végtelenemnek.” Mert Mirtse Zsuzsának van végtelenje, ahogyan van pontja is, amit mindig tud, mikor van itt az ideje kitenni. A Vadlovak a jégen egy két részletben megírt, kudarcba fulladt párkapcsolat irodalmi feldolgozása a próza eszközeivel. „Kidobott. Nem így történt. Nem kidobott, hanem elege lett belőlem.” A szavakon való – jó értelemben vett – lovaglás az írónak olyan erénye, amelyből a megérteni akarás fakad. Akárcsak a záró képben: „Valami most eszembe jutott. Hogy nem, nem. Mégsem jegesmedvékről szólt az a film, hanem szárazföldi teknősökről. Ez fontos különbség.” Ez az állandó önkontroll, befelé és kifelé fordulás egyszerre egy olyan hermeneutikai kört képes felrajzolni a befogadó tudatában, amellyel az képes azonosulni az érzékletesség szintjén.

„Minden életnek megvannak a maga mélypontjai. Az én mélypontjaim sokan vannak, sőt, néha azt gondolom, hogy életem mélypontok lazán összefűzött klárisa…” (Kilátás a semmire). „Mert mindig miénk a világ önmagunkban elkerített, pici része.” (A világ elkerített része) „…az emlékezet olyan liget, amelynek egyetlen fáját sem szabad bántani, összefirkálni, késsel a kérgébe vésni, baltával nekiesni. Kivágni végképp nem.” Ilyen s efféle bölcsességeket oszt meg kötete olvasójával Mirtse Zsuzsa, aki kiskorában királynő szeretett volna lenni, írja a Fellegváraim című prózájában. Nem bosszúálló vagy uralkodni vágyó, hatalmaskodó királynő, hanem aki jó dolgokra képes fordítani a hatalmát. S fellegvárakat épít. Mert egy időben rájött: szerelmes a felhőkbe. „Pehelyfelhő, bárányfelhő, fátyolfelhő, gomolyfelhő. Tudtam, melyik a cirrus, a cumulus.” Mirtse Zsuzsa azt is tudja, hogy a női öl virágkehely (A keleti kapu), s azt is, milyenek a lőcsei katedrális színes ablaküvegei, s a szárnyasoltár Szent Borbála-ábrázolásai (A háromablakos torony). Úgy feszülnek benne az emlékek, mint befőttesüvegbe zárt tengermosdatta kavicsok, szorosan egymás mellett. Nem egyszer fordul elő szövegeiben a lépcső motívuma: „Újholdtól holdtöltéig tizennégy fok vezet fel az égi lépcsőn, onnan lefelé újabb tizennégy…” (Tizennégy fok) „Az a magasság, ami engem izgat, nem méterekben mérhető. Kilenc lépcső vezet fel hozzá.” (Az oroszlános lépcső) S hogy Mirtse Zsuzsa prózáihoz hány lépcsőt kell megmásznia az olvasónak? Csakis annyit, amennyiről visszapillantva még meglátható saját valónk. És észrevehető az az esztétikai élményt nyújtó könyvborító is, amelyen Gustav Klimt Danaé című érzéki festményének részletét látjuk.