Sérelemfal

SÉRELEMFAL

Mióta digitális tollat használok, naplót is vezetek. Amikor ezt megtudja egy-egy ismerősöm, rögvest téves következtetéseket tesz. Ó, hát az irodalmi napló becses és zamatos műfaj, csemege, abban biztosan sok rejtett dolgot őrizgetek, ott tárolom az összes szennyesemet is nyilván. Na, meg a lelki ügyeket, a világ éppeni állásáról való tűnődéseket, aggódásokat, ahogy tette azt Márai Sándor, Csáth Géza, Lázár Ervin és a többi nagy naplóíró.

Naplóm egyáltalán nem irodalmi, sosem lesz bőrtokban, aranyszegélyű papíron, és esztétikai minősége sincs: porszáraz, kizárólag dokumentációt tartalmaz. Tényeket, adatokat rögzítek benne, esetleg egy-egy érvényesnek és megőrzendőnek tartott, nekem címzett levél részletét másolom bele, ahogy Szenczi Molnár Albert is tette a naplójában. (Ld. Gentilis Scipio levele, melyben visszakéri a Molnárnak kölcsönadott könyveket, 1604. február 29.)  Miután nem tudom előre eldönteni, hogy évek múlva mi lesz fontos, és mi nem, így nem válogatok: mindent beleírok, amire este emlékszem a napomból. Fontosabb telefonok kivel és miről, ki tudtam-e menni biciklizni és hová, mit sikerült elintéznem ügyesen, mit ne felejtsek el másnap. A lelki ügyeimmel nem terhelem ezeket a kopogós sorokat. Évek távlatából e módszernek van nagyobb haszna a számomra: bármikor meg tudom nézni, hol találtam utoljára rókagombát (és mennyit), hányszor tudtam úszni augusztusban a kedvenc öblömben, és az irodalmi ügyeimmel kapcsolatos adatoknak is itt tudok utánanézni. Mikor jártam Szentesen (Dunaszegen, Győrben, Székesfehérváron), kikkel találkoztam ott, ki volt a házigazda, mit sikerült megnéznem. Mert, ha mód van rá, mindig úgy szervezem az útjaimat, hogy beleférjen a templom, hogy legalább rápillanthassak a helyi tavacskára, megállapíthassam, hogy a főtér hogyan változik, ha változik.

Viszont van egy rejtettebb szokásom is: kialakítottam egy helyet, ahol azt gyűjtögetem, hogy ki bántott meg, mi esett rosszul. Ennek a virtuális térnek az a neve, hogy Sérelemfal.

Úgy indult az egész, hogy még évekkel ezelőtt egyszer valamin nagyon megbántódtam. Ez megesett velem abban az időben sokszor. Ezeket a megbántódásaimat általában nem tudtam jól kezelni, pontosabban: sehogy sem kezeltem, mert kerülöm az összeütközéseket, nem szeretek beleállni ilyen helyzetekbe. De azon a napon azt gondoltam, nem jó ez így. Azt is gondoltam, hogy levelet írok az okozójának. Az első leírt mondat után azonban mintha felszakadt volna egy zsilip bennem: a levél egyre hömpölygőbb, szabályozhatatlanabb lett, már bőven kimerítette az e-mail illő terjedelmét. Néhány sor után nem is a sérelemről írtam, hanem mindarról, ami hozzá tapadt, sárnehézzé téve terhemet.

Nem, ezt így nem szabad elküldenem. Jó, jó, de akkor mit csináljak vele? Kitörölni nem szerettem volna, de elmenteni sem. Becímeztem hát magamnak az egészet, és szépen el is küldtem. Saját magamnak, bizony. Amikor pedig újabb (vélt vagy valós) sérelem ért, ugyanabban a levelezésben folytattam – immár tudatosan, saját magammal a párbeszédet. Így gyarapodott a levéllánc, amelynek feladója és címzettje is én voltam. A következő hónapban újat kezdtem, de a módszert megtartottam. Egy levéllánc néha 15-20 levelet is tartalmazott. Ó, milyen rossz lehetett nekem azokban az időkben! Gondolhattam akkor. Ó, mennyi mindent nem tudtam a helyén kezelni, fertőtleníteni, kötözni, majd újra útnak indítani – gondolom most. Címkével is elláttam ezt a levelezést, hogy ha szeretném, egy mozdulattal egybe tudjam húzni a hónapok termékét. Így pontosan láthattam, mérhettem, melyik hónapban mennyi sok rossz ért. Vagy: mennyi mindent tartottam akkor bántónak, felsebzőnek.

Tulajdonképpen kettős naplót írtam: az egyikben csak helyszíneket, darabszámokat rögzítettem, a másikban pedig a feketelistát. Úgy éreztem magam, mint egy bogáncs, amelyből csak tüskés levelek hajtanak ki, de nem hoz virágot. Pedig megannyi öröm is ért, azokat viszont képtelen voltam leírni, megjegyezni, észrevenni…

Aztán, ahogy teltek az évek, meglepő változást tapasztaltam: hónapról hónapra kevesebb levelet tartalmazott e tüskés levéllánc. Mintha attól, hogy leírtam, kibeszéltem magammal őket, apadni kezdett volna a számuk. Vagy én találtam egy idő után kevesebb dolgot sérelmesnek, és egyre többre legyintettem megengedően. Inkább adjak otthont a sárgagyűrűs bogáncscincér lárváinak, mintsem a folyamatos bánkódásnak! A képzeletbeli bogáncstövemen pedig legyen virág – mert ott van az ígérete a növényben, ha éppen nem is látom, akkor is érdemes várni rá. Igaz, az örömök sem tartósak, nem lehetnek folyamatosan jelen: el kell nyílniuk ahhoz, hogy új virágot bonthassanak.

(Megjelent 2020. szeptember 15-én az Olvasat.hu online irodalmi magazinban.)