Találkozás a halhatatlansággal

TALÁLKOZÁS A HALHATATLANSÁGGAL

Fejmélyből,
talán nagyanyám emlékezetéből
indultam el egykor a világ felé.
Vágytam, hogy meglásson
a formátlan anyagban,
érezze a húsba hatoló lélek erejét,
ehessen az ambróziából,
rabolja meg az öröklétet,
belőle születő testeket akarjon,
vérétől terhes véreket
abban a pillanatban,
amikor nagyapám meglátja őt.

Az árnyéklét völgyéből hoztam magot,
akaratom hizlalta fényerős csírává.
Először apám testének
kerestem helyet,
majd fészket raktam
anyám méhében.

Sötét van.
Kezemben fadoboz, nagyanyámé volt,
majd anyám őrizgette. Fénnyel rajzolt
arcok csarnoka.
Sokszor nézegettük már együtt.
Belőle vagy?, kérdezted egyszer,
majd figyelmesen a szemembe néztél, de
nem engem kerestél ott, hanem valami
bizonyosságot arról, hogy
el tudnak-e fogadni téged is,
ahogy egyszer nagyapámmal tették.

Erős kép, látnokzsálya nélkül is látjuk:
rézhajam drótszálán sétálunk
valami mély, idegen vidék fölött,
anyám bőrét simogatod arcomon,
abban a simogatásban benne van
az összes érintés, amely
a tenyeredből kiszakadt.

A múltról nem érdemes szót váltani,
jövőnk meg nincs – mondtad,
de engem akkor már
márványból faragtak
halhatatlanságra,
testem az emlékezés
korsója lett.
A fedőrétegek lepattantak,
az ép, a túlélésre született
felfénylett bennem.
Tudtuk, mit teszünk.
A halhatatlansággal akartunk
találkozni, ha csak
egy pillanatra is.

Lekapartuk elhalt sejtjeinket,
tizenkét tükörben láttuk
tizenkétszer erős magunkat,
hirtelen felismerhető lett rajtam
az isteni arány, ahogy
a csigaház mészvázának tökéletességén is.
Magunk alá temettük önző,
magányos oszlopainkat,
és együtt raktuk le
egy új ház, templom
alapkövét.

(Sötétkamra – előhívott versek
Magyar Napló Kiadó, 2013)