Az ígéret hava

Jó elveszni

Az öregbarna, megkopott utazóbőröndöt gyakran nyitottam ki mostanában. Nagyapám emlékeit őrizgetem benne: szemüvegtokját, régi képeit, két sámfát, amelyekkel a cipőjét tömte ki, személyes iratokat, színüket vesztett képeslapokat, melyeket mindenféle nénik és bácsik írtak neki. Erősen kötődtem ehhez a bőröndhöz, és nagyapámhoz is. Ő szerettette meg velem a várakat, az ólomkatonákat, a gombfocit. Tizennégy éves koromig mesélt nekem. Maga találta ki a meséit, hogy hogyan születtek meg benne, nem tudom. Kacskaringós történetek voltak, jó volt elveszni bennük.

Bolond lyukból bolond szél fúj, mondta gyakran ilyenkor a nagyanyám, de nem igazán értettem, hogy mire gondol.
Nagymama kezén elneveztük az ereket. Ez a Duna, ez a Tisza. Itt folynak össze. Tartsd felfelé a kezed, akkor nem látszanak!, nevetek rá. Kilenc-tízéves kislány lehetek, ő a karosszékében ül, én a csücsikén. Gyerekkezemben tartom madárkezét.

A patkó két vége

Nagyapával szerettünk kereket oldani a világ elől. Neki is voltak kedvenc helyei, nekem is. Sokat vitt uszodába, amit egyáltalán nem szerettem, cserébe kimehettem vele a Margitszigetre, amit viszont nagyon szerettem. A legjobban Margit királylány tetszett, pontosabban a megfestett képe a kovácsoltvas kapu mögötti kőfalon. Illetve nem is a kép, hanem az, akit mögé képzeltem. Szerettem volna odabújni hozzá. Azt éreztem, hogy vigyáz rám. Újra és újra megpróbáltam bedugni a fejemet a vasrácsok közé, arcomba fúródtak a rácsok, de nem jutottam közelebb hozzá, pedig annyira sóvárogtam utána. Amikor rám szóltak, hogy ne fogdossam a rácsot, elszégyelltem magam – aztán, amikor nem látták, újra és újra azt fogdostam. Elhatároztam, hogy ha megnövök, akkor majd nem fogok enni egészen addig, amíg olyan vékony leszek, hogy beférek a rácsok között, és akkor bemászom hozzá. Akkor is.

Nagyapa sokat mesélt róla. Rendkívül izgatta a fantáziámat a vezeklőöve, meg akartam tudni, miért volt szüksége rá, és nagyon szépnek képzeltem el őt. Másnak, mint ott, a festményen. A legszebbnek a világon. Valamint a legjobbnak is. Alázat, szerénység, szelídség és önfeláldozás – éppen teljesen más volt, mint én. Talán ezért vonzott annyira. Viszont én is szerettem az elesetteket ápolgatni, arra érdemeseket és érdemteleneket egyaránt.

Nem értettem, hogy miért bántotta magát, miért kellett magát újra és újra büntetnie, miért kellett meglakolnia. Büntetni változatos módon lehet, nemcsak fenyítéssel. Akkor még ezt sem tudtam. Csak azt tudtam, hogy a fájdalom minden formájától félek. A test nem arra való, hogy kínozzák. Akit szeretünk, azt simogatni kell, és nem ütlegelni, sanyargatni. Mégis, mi ketten, a patkó két végén valahogy jó szövetséget alkottunk a fejemben, éjszakánként szinte összeértünk.

A szél akarata

A falnál egy kislány áll – mondanám, ha lenne fal. Fal nincs. A kislány mégis úgy áll ott, mintha lenne mellette valami, amihez hozzádőlhetne. Szédül. Próbálja megtartani magát. Itt nem szabad semmihez hozzádőlni, nem illik. Aztán talál egy alkalmas kőlapot. Régi kőlap, régóta nem látogatták már, rajta két idegen név, évszámok. Rászólnak, hogy ne támaszkodjon mások sírkövéhez, arrébb áll tehát.

Nem ért sok mindent, nem tudja még feldolgozni, hogy a test időről időre átalakul, és azt sem, hogy a legfontosabb helyzetekben nincs saját akarat. Nagyapját sokszor kérdezgette arról, hogy vajon az emberekkel is az történik-e majd, mint a sziklákkal: hogy amikor az idejük lejár, ők is elporladnak? A nagyapja ilyenkor elkomorodott egy kicsit, mert talán már ő is olyan sziklának érezte magát, akit nemsokára széthord a szél. Mégis azt mondta, hogy jó azoknak, akiket a szél magához ölel, mert ők mindenhol lakhatnak majd. A kislány jobban szerette volna, ha csak ott lakna, vele, de a szél akarata erősebb volt az övénél.

A képzelt fala mellett egy kislány áll. Valamit mormol maga elé.

„Miért nem jön ide, közénk? Neki nem ott van a helye!” – zsörtölődnek a nénik.

Arra gondol, hogy nagyapja többé nem tudja majd megmutatni neki a titkos séták során a parányi mesevárakat, a vízhajtó törpéket, és az egykori kolostorrom kövein is egyedül kell sétálna ezután.

Dacos. Nem szereti a világot most.

Az a kislány én vagyok. Nagyapámat temetem.

Nem faggat

Van a polcomon egy mackó, öreg.

Sok mindent megélt már. Az első nagy gazdasági válságot például, aztán a század legnagyobb inflációját, persze minderre nem emlékszem, hiszen nem emlékezhetem abból az időből semmire. A mackó nagyapáé volt, apám örökölte tőle, végül itt kötött ki nálam, a polcomon. Jó, hogy van. Nem faggat, nem kell elmondani neki, hogy hol jártam aznap. Nem szid meg, nem terhel gyötrő gondolataival.

Este mindig elköszönök tőle. Szia, mackó, legyen jó éjszakád!, mondom, és megpuszilom őt lefekvés előtt. Ezt a jóéjtpuszit el nem hagynánk soha.

Mennyit ér?

„Csukd be szemed, nyisd ki szád, kapsz majd bele cukorkát!” – játszottak velem, én meg játékból így tettem. A számba kavicsot tömtek. A homokszemek még percekkel később is recsegtek a tejfogak között, hiába köpködtem, nem ért semmit az egész. Hétéves lehettem, talán annyi sem.

„Nem ér semmit az egész!” – fakadtam ki évek múlva, miközben a márványlapot simogattam a temetőben. Nagyanyám nem tudott ellenkezni velem, hogy de, de, mégis ér valamit minden, majd meglátom, csak türelem. Nem volt türelmem a várakozáshoz, hogy majd egyszer jóra fordul minden, akik pedig fontosak voltak nekem, sorra haltak meg.

Nem akartam, hogy engem is széthordjon a szél. Ezért fészkeket építettem mindenhol magam köré, nem néztem, miből tapasztottam össze őket. Tollakból, emlékekből, nagyapa kifakult fényképeiből, a pillanatok könyöradományaiból.

A szemembe nézett, bele a bogárfeketébe, és azt mondta, hogy az apám büszke lenne rám. Szerettem ezért a mondatáért. Utólag nem tudom, komolyan gondolta-e, szerintem csak viccelt, én meg elhittem, mert mindent elhittem neki. Pedig lehet, hogy csak szóvirágok voltak, elnyíló virágok, mint ez a pünkösdi rózsa, itt, előttem, amely napok múlva elhullatta a szirmait.

Templom és kocsma között

Május ötödikén, délelőtt elütött egy autó egy macskát.

A macskát eltemettük a kistemplom melletti rét sarkában, egy bokor alatt. Jóska segített benne. Jóska mindig ott sétálgat a templom és a kocsma között, leginkább szabadban él, mint az Úr madarai, így könnyű volt időről időre összetalálkozni vele. Azt mondta, jó helyre került, ott nem bántják többé. Békés hely az. Megtörölte a homlokát ásás után az ingujjában. Jó itt a föld, mondja, a templomok körül mindig jobb a föld. Aki ott van, szépeket álmodik.

Én nem tudom, hogy miféle álmok lehetnek egy ócska törölközőbe csavart, összezúzott test fölött, de ha Jóska mondja, akkor biztos így van. Jóska ismeri a rét virágainak nevét, tudja, hogy mikor kell metszeni a fákat, amit ő nem tud, azt talán tudni sem érdemes.

Aranytallérjaim

Nagyapám nyáron minden héten háromszor elvitt a Rudas-fürdőbe, csupa öregember meg öregasszony közé. A felázott testek szaga, a klóros víz szaga most is itt van az orromban. Szorongtam a sok öreg test között, viszolyogtam is tőlük talán. Az enyém még gyerektest volt, az úszósapka alá pedig alig fért be a hajam.

Mégis szerettem ott lenni, mert utána mindig felmentünk a Gellérthegyre is, a kőmackókhoz. És mert közben végig mesélt nekem. Csupa hőstettet követett el, ennyi hőstett nem is fér bele egy életbe.

„Leves nélkül nincs ebéd!” – ezt mondta mindig, volt mihez tartanom magam. Szerettem a rendjét, a szokásait. Szerettem, hogy akkor is meg kellett enni náluk a levest, ha semmi kedvem nem volt hozzá.

Apa különféle trükköket talált ki vasárnaponként, amikor együtt ebédeltünk, hogy szépen egyek, mert az csak ritkán sikerült. Mama nem erőltette, csak sajnált, hogy szegény én. Apa viszont nem adta fel. Rajongtam az indiános történetekért, ezért volt, hogy azt mondta: bölényhús van a tányéron, és a jó indián megeszi azt. Így már nem ellenkeztem, mert jó indián akartam lenni. A húslevesen pedig számolgathattam a karikákat, mert azt is mondta, hogy Mátyás király annyi aranypénzt fog adni, ahány karikát meg tudok számolni a tetején. Mami mérges volt ilyenkor, hogy kihűl a leves. 

Egyszer mégiscsak

Sokszor fulladtam kiskoromban, hegyi levegőt tanácsolt az orvos nekem. Apám kitartóan vitt hétről hétre hegyekbe, leginkább a nyakában, mert hamar elfáradtam. Ezt cseppet sem bántam, onnan sokkal messzebbre lehetett látni. Útközben Mamával néha összekaptak, olyankor mama rosszkedvű volt utána. Női nevek hangzottak el, de nem értettem, miért. Hiszen Margit királylány után közvetlenül az én világszép édesanyám volt a legszebb királylány a világon.

Jóska fél a téltől. Mozognak a fogai, enni sem nagyon tud már, csak levest. Hideg levest, amit a plébániáról időnként elhozhat. Megmelegíteni nem tudja, mert a lakókocsiban, amelyben meghúzta magát, nincs áram, tüzet gyújtani pedig nem szabad.

Mátyás királlyal eddig még nem találkoztam. Igaz, hosszú az út, talán egyszer mégiscsak szembejön velem. De az is lehet, hogy álruhában járkál valóban, ahogy mondják, és az is meglehet, hogy ő segített nekem eltemetni azt a kiscicát.

Május van, tavaszutó, Ígéret hava. Most még jó az idő, a palánták megkötöttek a földben, a fű is zöld. Aztán jön a nyár, a perzselő, a mindent kiégető, a réten sárga foltok hívják be majd az őszt, amikor össze kell gyűjteni az avart.