Bűbáj és küzdelem – Interjú az Előretolt Helyőrség 2020. májusi számában

Bűbáj és küzdelem

Interjú az Előretolt Helyőrség 2020. májusi számában

– A meséket általában a gyerekeknek szoktuk mondani. A felnőttek is szeretik a meséket, nekik is szükségük van rájuk?

– Sokáig gondolkoztam azon, hogy érdemes-e egy ilyen kockázatos irodalmi vállalkozásba belefognom, éppen a kérdésedben rejlő sztereotípiák miatt. Az archaikus, sokfenekű ládaként nyitható mese bárkinek szólhat, akinek füle van rá, és minden életkorban különböző mélységeit, rétegeit bonthatjuk ki a magunk számára. Tény, hogy ma már inkább csak a kisgyerekeknek mesélnek a szülők, aztán egy idő után elmarad a mesélés is, átveszi a helyét jó esetben az olvasás, gyakrabban a filmnézés.  A tévé előtt ülve azonban nem kell elképzelni, hogy hogyan zajlik a harc, nem dolgozik a fantázia, mindent előrágnak helyettünk: úgy néz ki a királyfi, ahogy elképzelik nekünk – és nem úgy, ahogy belül láthatnánk. Más erényekkel rendelkező műfaj, amely – bármennyire briliáns is –, ha kiszorítja a másikat, az veszteség. Egymás mellett lenne jó a kettőnek léteznie, lélegeznie.
Hogy a felnőtteknek szükségük van-e mesére? Szükség van-e olyan dolgokra, amelyeken csak lelki hasznunk van? Nem lehet befőzni, nem lehet megenni, ilyen értelemben az anyagi javak szintjén nem keletkezik haszon. Ugyanakkor azt mindenki érzi, hogy bűvös erővel bír: nem véletlen, hogy egyre többen használják a meséket terápiás célokra is. Számomra az elsődleges szempont mégis az örömérzet. Hogy amikor mesét olvasok, valahogy leolvadnak a világról a szúrós, szögletes szélek, olyan fészekmeleg lesz minden. Kinyit egy másik dimenzió felé: a tudattalan felé, az álmok felé. Elmesélek valamit, abból talán érzékeltetni tudom, hogy mit érzek ilyenkor. Van egy rollerem, amelyet naponta használok, mert praktikusabb rövid távokra, mint a bicikli. Igazi varázseszközként, mesebeli segítőként tartom számon. Ha kimegyek vele postára, vásárolni, visszafelé egy lejtőn vezet az utolsó útszakasz a kis utcáig, amelyben lakom. Amikor azon a lejtőn gurulok egyre gyorsabban lefelé, s közben látom magam előtt a Rókahegy lankás, erdős oldalát, fölötte egy darab eget, érzem az arcomon, a bőrömön a hűsítő szellőt, mindig azt érzem: ez a szabadság! És hogy most bármire képes lennék, olyan erős vagyok. Valahogy ilyen energiaszintre tol föl engem a meseolvasás, valamint az írás is. Szeretek hajnalban írni, mert akkor közel van még az ösztönvilág, karnyújtásnyira vannak még az álmaim, és felnyitottabb vagyok még, mint este, amikorra rám rakódnak a mindennapok prózai feladatai, észlelései.

– Hogyan szólítja meg a mese a felnőtteket? Mitől szól hozzájuk a gyerekek helyett?

– Azok a problémák, amelyeket a Tizenhárom bűvös tükör meséi megmutatnak, ha úgy tetszik, felmutatnak, nem elsősorban a gyerekélet problémái. Igaz, egészen kicsi korunktól érintettek vagyunk: a parányi kislányokat ugyanúgy meggyötri, ha nem veszi észre őket a papírcsákós kiskirályfi, és a kisfiúkat is, ha hideg és elutasító az a pöttömnyi lány, akiért égig érő homokvárat is építenének. Mindig is érdekelt az emberi kapcsolódások dinamizmusa. Nincsenek vegytiszta emberek. Még az úgymond jó embereknek is vannak gyarlóságaik, követünk el kisebb-nagyobb disznóságokat, vagy ha nem is követjük el őket, a fantáziánkban, álmainkban megtesszük olykor. Ezekről nem illik beszélni. Pedig a sárkányok bennünk is vannak, nem csak külső ellenség formájában jelenhetnek meg. A fény nélküli ember (aki nem látja a fényt) kifordul önmagából. Sötét gazfickó, mondjuk arra, aki nem csak álmaiban látogatja meg a sötét oldalt. Ne sötétkedj – ez is közismert képes minősítés. Ösztönösen érezzük, hogy ami fénytelen, az rossz, vagy rosszhoz vezethet. Amit eltakarnak előlünk, árnyékban tartanak, az pedig nyilván olyan dolog, amelynek nem örülnénk, ha egyszer csak megvilágításba kerülne. A tehetetlenség, a megalkuvás, a lehetőségeink elkártyázásának lehetősége is bennünk van, ahogy a kegyetlenkedésre vagy csilicsalogatásra való hajlam is, csak optimális esetben felül tudjuk írni ezeket. A mesék legkisebb királyfija mindezeket le tudja győzni magában, végigjárja az útját, beteljesíti a küldetését. Az én meséimben viszont a hősök nem szuperhősök, naphéroszok, hiszen a történeteim inkább a mese szimbolikus és ékes nyelvén megírt novellák, így a szereplők között sok van, aki tényleg elbukja. Erkölcsi és/vagy materiális szinten – bárhogy. A madaras király című mesémben a király elszegényedik, mindenét elveszíti, gyakorlatilag hajléktalanná válik, A mészkőbarlang tündérében a sötét varázslónak meg kell tapasztalnia, hogy birtoklással és kontrollal a szerelmet nem lehet megszerezni; attól, hogy kalodába zárjuk a másikat, nem a tűz lobban fel majd benne, hanem megutálja a fogva tartóját. 
Van olyan ember, aki a legjobbat tudja kihozni belőlem, és van, aki előhívja a rosszat, a sötétet. Ez nem azt jelenti, hogy rossz ember vagyok, és nyilván ő sem az, hanem azt, hogy van, aki a sötétemet tudja megszólítani, én pedig az övét. Mégpedig talán éppen azért, mert mélyen kapcsolódunk egymáshoz, szinte a tudatalattiig le tudunk fúrni, olyan problémákkal szembesülve, amelyeknek a gyökere a másik gyerekkorába, magzatkorába, vagy még ezeknél is korábbra (nemzedéken át öröklődő, életet nehezítő viselkedésminták, attitűdök) nyúlik le. Ha két ilyen élet összekerül, akkor abból sok sérülés, fájdalomokozás is születhet. De van, hogy éppen ők tudják segíteni egymást. Kérdés, hogy vállalják-e ezt a hosszú és sokszor keserves folyamatot, vagy rózsaszín kontaktlencsét és füldugót hordanak, esetleg le- és kilépnek egymás életéből, aztán máshol okoznak újabb természeti katasztrófákat.

– A nők még csak-csak kaphatók egy-egy mesére, de mi a helyzet a férfiakkal? Hozzájuk is szólnak a mesék?
– Megbecsülöm annyira a férfiakat is, hogy azt gondoljam: igen, biztosan van, aki szívesen olvas(na) mesét. Hogy miért akadt el ez a tevékenység náluk, arról el lehet hangosan gondolkozni. A filmipar például ontja a meséket, gondoljunk csak a Csillagok háborújára, a Trónok harcára – hogy azokat nemcsak nőknek írták, az nyilvánvaló. Az elolvasásukhoz viszont már nem biztos, hogy természetes kedvet éreznének a férfiak. Talán azzal lehet ez kapcsolatban, hogy a gyerekeknek elsősorban nők mesélnek esténként, így az írott mese elhalványodott a férfiak látóteréből. Pedig mesét olvasni nem férfiatlan dolog, sőt, nekem kifejezetten imponál, ha egy férfiról kiderül, hogy szereti a meséket.

–  Gyógyít a mese, a történet? Van erről személyes tapasztalatod?

– Ha az ige a gyógyítás, akkor a tárgy a betegség. Nem abból indulok ki, hogy a meseolvasó biztos beteg, hanem inkább arra szoktam gondolni, hogy jól jöhet a sorvezető a sokszor kaotikusnak tűnő mindennapjainkban, amikor nem látjuk tisztán, merre tovább. Ha valaki megtalálja valamelyik mesében a saját (vagy valamelyik szeretettjének) sorsát, problémáit, akkor az azonosulás miatt a mese oldószerré válhat. Mint a laza fröccs: enyhít valamit odabent, ugyanakkor nem üt meg.

–  A mesék mindig kisebb-nagyobb harcokról szólnak: a sárkánnyal, a természet erőivel, a próbákkal, amiket ki kell állni. Az életben is ennyit harcolunk?
– 
Inkább azt mondom: jó esetben folyamatos küzdésben vagyunk. A harcban mindig van ellenfél, sokszor vér is folyik, a tulajdonjog megszerzése (terület, nő) a cél, a küzdelem viszont valamiért történik. Jobb, magasabb szintű életért, nagyobb teljesítményekért.

–  A saját életünkben mindenképp hősök vagyunk, vagy néha lehetünk mellékszereplők is?

–  A saját filmünkben minden szerepet mi játsszunk. Ha nem mennek jól a dolgaink, ha zárójelbe tesszük magunkat rövidebb-hosszabb időre, ha belemegyünk olyan kapcsolatokba, mondjuk, ahol mindig nekünk kell meghátrálnunk, vagy sorozatosan becsapnak minket, akkor persze lehet, hogy mellékszereplők maradunk életünk végéig. Főszereplőnek lenni a saját életünkben – ezt a lehetőséget viszont mindenki megkapja, ha úgy tetszik, ez egy meghívásos pályázat. Mégis, ebben a pillanatban, a saját közvetlen ismerősi körömben is számos olyan életet látok, amelyik éppen elbénázza a legnagyobb lehetőségét. Pedig ebben a formájában az életünk biztosan egyszeri és megismételhetetlen – nincs főpróba, rögtön élesben megy végig az előadás. Igen, pontosan ez az egyik kiemelt téma, amellyel a kötet foglalkozik.

 –  Neked melyik a kedvenc mesehősöd, mesebeli kalandod?
–  A saját mesekönyvemnél maradva: a legfontosabb mesebeli kalandot az Ördöglámpás című mesémbe írtam bele – amikor a lány megérez valamit újra az erejéből, fel tud állni, leporolni magát, és tovább tud menni az útján. De egyedül nem képes erre, be kell kapcsolnia egy nagyon titokzatos áramkört, mondjuk úgy: az emlékezetet. Ennél többet nem árulok el erről, aki szeretne, a kötetben velem jöhet.  

– Mi a jó abban, ha éppen mesét ír az ember, és nem például elbeszélő költeményt vagy szürrealista novellát?
–  A dráma kivételével gyakorlatilag mindenfélét írtam már, de visszatérően izgat a mesék álomnyelvén való megszólalás. Sokszor azt érzem, hogy ezt a nyelvet beszélem akcentus nélkül. Az első kötetem (Égforgató csodagyűrű) is mesekönyv volt, és a nemrég megjelent Tizenhárom bűvös tükör is az. Ez nem véletlen: nyilván még sok mondanivalóm van. Ebben a kötetben olyan témákat jártam körbe, amelyeket most látok magam körül nagy mennyiségben. A családról leválni nem képes gyerek, aki csak képzeleg az autonómiáról. Aztán az, aki retteg attól, hogy megossza valakivel a napjait, perceit, óráit, mert e megosztást a szabad terei korlátozásának éli meg. Aki körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy mindent csak magának szerezzen meg. Aki nem érez örömöt abban, hogy megmutasson a másiknak akár csak egy virágzó fát, mert éppen elégnek gondolja azt, hogy ő látja. Akinek nincs veszteségtudata, ezért mindenét és mindenkijét simán elveszti vagy elveszejti rendről rendre. Aki lepkehálóval gyűjti a bókokat, és mindenkit magához akar kötni, vazallusává tenni. Aki még mindig az édesapja bűvkörében imbolyog. Aki nem tud szóba állni a saját emlékeivel. Jaj, rettenetesen sok téma van, ami mind megérne egy-egy újabb mesét!

– Olvasol meséket? Kiknek a meséit?

–  Régebben sok mesét olvastam, mert érdekelt a logikájuk, meg akartam tudni, milyenek a tartóoszlopaik, mestergerendáik. Szétszedtem őket magamnak építőegységekre, mintha valami legóvárat bontanék szét. Ma már inkább szakirodalmat és kortársakat olvasok. A kortársak közül leginkább a barátaim prózáit, verseit, mert végtelenül részrehajló vagyok velük.

– A Tizenhárom bűvös tükör és a Lovagkór is szerelemről és párkapcsolatról szól. Miért tartod fontosnak, hogy ezzel a témával foglalkozz?

– A legősibb hajtóerőnk, a szerelmi energia, vagy földközelibb megfogalmazásban: a nemi vágy meghatározó tényező az életünk összes területén. A vággyal terhes férfi bármire képes a Nőért, ahogy a fellobbant, megperzselt Nő is a legjobbat tudja kihozni (igaz, gyakran csak átmenetileg) magából. De a folyamatos lobogásban nyilván el is égnének, így egy idő után általában Vénusz Urániából földi asszony lesz, valamint D’Artagnan is házipapucsot ölt néhány év múlva testőrcsizma helyett, mert folyamatosan harcolni fárasztó, és képtelenség is. Nem is kell. De azért jó, ha a férfi nem felejti el a kardját forgatni, és a nő is fel tudja venni újra és újra a mídert, ha szorít, ha kényelmetlen is. Sokszor jót tesz egy kis kényelmetlenség, egy kis szorítás. Ha két cimbora találkozik, öt perc múlva a csajokról lesz szó, és nem arról, hogy kinek mi a véleménye a populációdinamikáról. Persze a nők is így működnek egymás között. Kimeríthetetlen téma. Ennek kapcsán viszont minden egyébről is beszélni tudok, hiszen minden egyéb más területünkre is kihat. Ha rendezetlen a szüleinkkel való viszony, azt a kedvesen verjük le később. Ha egy kislány az apát eszményítette, akkor apapótlékot (védelmezőt) is keres sokszor a másikban. Ha a szülők az állandó fontos dolgaik miatt csak akkor figyeltek a gyerekre, ha valami baj volt vele, akkor a gyerek vég nélkül fogja legyártani magában a bajokat, hogy figyeljenek rá, hogy így jusson ahhoz a megmutatkozó szeretethez, amelyre szüksége van. És ez rögzülhet is benne: tényleg problémás felnőtt lehet belőle, akivel mindig foglalkozni kell, akit mindig meg kell menteni, mert különben nem hiszi el, hogy értékes, szerethető. Sok (testi vonzódás alapján köttetett) kapcsolat válik kínossá, zavaróvá, ha kiderül, hogy a feleknek más az értékrendjük, ebből adódóan a baráti körük is aggályos (kölcsönösen), a politikai nézeteik is gyökeresen különböznek, így egy idő után ki fog derülni, hogy reménytelen hitelesen elfogadni és befogadni egymást. De fordítva is igaz: ha nem működik a kémia, ha nem tartjuk megejtőnek a másik dolgait, sutba dobhatjuk az összes egyéb emberi értéket, abból legfeljebb csak rokonszenv, barátkozás lehet, ha pedig mégis megköttetik a szövetség, akkor az megalkuvásokkal és kompromisszumokkal lesz terhes. Azt hamar eldöntöttem, hogy azt szeretném, ha a meséim nem lennének korszakokhoz, technikai fejlődési szintekhez köthetőek. Éppen az időtlen, stilizált világ miatt nem kerülhetett be egy halom olyan mindennapi tapasztalás, amely túlságosan e korhoz kötötté tette volna a meséket. Pedig gondoljunk csak bele abba, hogy a mai kommunikációs csatornák (e-mail, titkos hálók, csoportok, csetek) mennyire adják a lovat az amúgy is ingatag természetünk alá, mennyi szutykot felhoznak a mélyből, mi mindent tesznek tönkre, ami ép és szép lehetett volna… Ha valakinek rendben van az élete, ezekre nincs szüksége. Csak hát oly kevés a rendben lévő, fénnyel átjárt, hetedik szobák nélküli élet! S ha van is, annak a krónikája biztosan nem az én mesekönyvemben lesz.

(A beszélgetést Károsi Panni készítette)