Camerilla obscura

CAMERILLA OBSCURA

Másodfokú viharjelzés

A kis fadoboz, amely nagyanyám után maradt, zsúfolásig tömve előttem való életek emlékeivel. Iratok, levelek, de leginkább fényképek emberektől, akik a vér homályos vonalán hozzám is tartoztak, helyszínekről, amelyeket az ő szemükkel látok most. Család fülledt verandán, ebéd után, pókhasú nagynénik, nyaralások, kirándulás, jaj, de vicces ruhában, nézd csak, az egyik képen még milyen kicsi vagyok! A levelek között van egy, amelyik utánam nyúl, nem hagy nyugodni. Gyűrögetem a kezemben, magammal akarom vinni a partra, ott akarom olvasni, ahol jó nekem.

Ne menj le a tóra ilyenkor, mondják, de nem tudnak visszatartani. Bámulom a túlpartot, a függőleges osztásokat az Apátság alatt, béke az érkezőknek, áldás a távozóknak, vénasszonyok nyara. A viharjelzés másodfokú, percenként kilencven villanás, erős a szél, de nem zavar, fürödni úgysincs kedvem, csak kuporgok, kezemben a levéllel. Szeretem a vihar előtti eget. A fények már nem bántóan élesek, jó itt, és erre akarok figyelni, megjegyezni ezeket a pillanatokat, eltenni szűkösebb időkre, mert ha nem vigyázok, veszik a kalapjukat, és elmennek a nyár után. A levelet a térdemre fektetem, és olvasni kezdek.

Az időfa ágbogai

„Én, Haáry Julianna egy megsárgult fénykép vagyok már csak az idő falán, vagy a fiókban, véremből származottjaim emlékében; lakhelyem Komárom vármegyében volt, a Haáryak rég lepusztult kúriájában. Azóta, ahogy testem is, a házam is az anyaföldé lett. Már csak emlék vagyok, de emlékként itt nézek rád a faladról, lelked legsötétebb kamrájából. Amikor majd egyszer a fiókodból, irataid alól előhúzod soraimat, tudd: neked írok. Neked írtam.”

Haáry Julkát jól ismerem, születésem óta néz a falról rám. Dús haja kontyba fogva, tekintete szigorú, ruhája magasan, a nyaknál záródik. Hangját sosem hallhattam, betűit eddig nem olvashattam, de képe gyerekkoromtól bekeretezi az életemet. Bölcsőm körül nem jótündérek ólálkodtak, hanem ő. Miatta nem kívánhattam rendes életet magamnak, mert a rendes életnek magasan záródik a nyaka, az én életem pedig nem záródott sehol. Kívántam hát ölelést, fejreállított időt, szünetjeleket a tájba, amikor felfejthetem talán magamnak, hogy miből vagyok. Nem akartam letelepedni, birtokot verni – nyitott mondat akartam maradni. Minden élet jó valamire, talán az enyém is, gondoltam, és számolatlanul dobáltam óráimat.

– Nincs egymással elszámolnivalónk, nincs közöd hozzám! – kiabáltam a konok öregasszonynak a falon, de feloldást a tekintete nem adott.

Én levettem, apám visszarakta őt. Ott a helye.

– Ki vagy te ott – kérdeztem tőle –, és miért éppen nekünk van közünk egymáshoz?

Nem válaszolt. Lassan, az idő ágbogaiból kellett kibontanom a válaszaimat.

Beengedni a fényt

A kert aljában ketten voltunk csak. Nem figyeltek ránk, magunkra figyeltünk.

– Akarod? – suttogta, piszkos volt a karja. Szinte gyerekkeze van még, ahogy az enyém is szinte az.

– Akarom… – suttogtam, de nem igazán tudtam, mit is.

– Akarod? – kérdezték évek múlva, jól tudtam már, mit.

Persze, hogy akarom, gondoltam, mi mást akarnék, hiszen ablak nélküli szoba vagyok, és valahol mégiscsak be kell engednem a fényt.

„Ég a gyertya, ég!”, énekelte nagyanyám a gyerekágyam fölött, de bárhogyan égtem, bárhogyan éltem, nem tudtam együtt lépni magammal. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, éhes vagyok.

Kettőnk között törésvonal

Haáry Julka az egyik sötétkamrám volt. Az ő sötét dobozából csupa sötét képet tudtam csak előhívni. Féltem tőle. Félelmesnek találtam a lezárt idő szagát, amely belőle áramlott, a nyak ráncaiból, hiába fedte az üveglap, mindig ezt éreztem, ahányszor csak megálltam a képével szemben. Dohos szagot képzeltem hozzá, pinceszagot, öregasszonykendő-szagot. Az eszembe sem jutott, hogy valamikor jó lehetett odabújni hozzá, hogy valakinek boldogságot adott az, ami a dohos szag előtt volt. Aki elment, ahhoz nem bújunk oda.

Sokszor nézegettem az öreg arcát az öreg képen. Néztem mindig, ha jó volt, ha baj volt, mert azért mégiscsak vonzott a sehová nem tartó tekintet, az árnyék a szem körül, a konty, amilyet már nem viselünk, a magasan záródó ruha. Vajon meddig hordhatom kibontva a hajam? Mélyen ül a szem, kemény a derék, rózsakarokat itt ne remélj. Figyeli minden léptemet. Megnyugtatóan és megváltoztathatatlanul öreg.

Mit vársz el odaátról, ugyan tőlem mit akarsz? Te ott vagy, én itt vagyok. A kettő között törésvonal. A két világot nem köti össze semmi, gondoltam, ahogy azt is, hogy mondhatok róla bármit is, úgysem hallja, nincs is már füle. Egy fél medencecsont, annyi sem maradt belőle.

Üres doboz

Fadobozba tettek, onnan ki sem vesznek, menjünk, záróra van!, kérincsélem apámat hónapokkal ezelőtt. November van. Az idő sem barátságos, sok a dolgom is, tényleg mennék már, kérlek, ne kelljen mindig ide kijönnöm, minden évben újra és újra gyötörsz ezzel, miért, miért? Mi közöm mindahhoz, amit itt látok, hiszen már nem lakik itt, itten senki sem lakik, ez a fadoboz üres koporsó, csak a te fejedben van teli, hallod, Apa? Ő már messze jár… Egyszerre senki sem lehet több helyen. Ez a temető, nem érted?

Nincs köze hozzám, sosem láttam, azt sem tudom, kiről beszélsz!, kiabálom nagyanyámnak később otthon, amikor megszid ezért – keze ölébe hullva lóg.

Futva búcsúzni

„Születtem az Úrnak 1836-dik esztendejében, harmadik leszármazottként, első leányként. Fiatal vagyok, tömött, hosszú hajjal, örökké ölelésre nyíló karokkal. Tudom, hogy lányutódként nem tartanak számon engem, mert nem adom tovább majd a Haáryak nevét. Még szerencse, hogy két testvérbátyám már megszületett, mert egyébként azt kellene írnom apámról, hogy mag nélkül halt meg. Különös elképzelnem, hogy egyszer majd nem leszek, hiszen testem mohó, ajkam édes és nedvesen nyíló – jó nekem az élet. Jó vagyok az életnek.”

Hohó, álljunk meg, ezt ne tedd velem, Haáry Julka, ez nem ér! Légy csak visszafordíthatatlanul öreg! Vénasszony, banya, kár belé az élet, kell a fenének már, kiszikkadt radír, háromnapos kalács, foszló kelme, bármi, de ne fiatal lány. Az már sose légy! Ne borítsd fel mindazt, amit rólad képzelek! Most egyszer csak itt vagy, megírtad ezt a levelet, de ki kért meg erre – és én mit tegyek vele? Könnyebb elképzelnem téged úgy, ahogy eddig tettem. Tudod, ahogy a fényképedről megismertelek. Megismerni véltelek.

Nem tudom, milyen világ volt akkor, néha azt sem tudom, milyen most a világ. Itt vagyok, itt, most, másodfokú viharjelzés mellett, szeméttel teledobált parti homokban ülve, de látom a túlpartot. Érted? Én még látom az osztásokat a tájban.

Az én karom nyílik ölelésre, éhes is én vagyok, nem hallod?

Nem válaszolsz, persze, megint hallgatsz. Nézel azzal a szigorú, hideg szemeddel. Tudni akarom, hogyan haltál meg. Jogom van hozzá, hiszen a véredből vagyok. Erre bezzeg sosem fogsz válaszolni. Egyen meg a fene.

De tényleg, mondd csak, Julka, hogyan mentél át? Méltósággal? Vagy félve és szűkölve? És szóltak előtte neked? Kaptál jelzést? Tudtad előre a pillanatot? Volt időd összecsomagolni, folyót kalapszélbe terelni, világot rendben magad mögött hagyni, vagy éppen csak bőröndbe mindent behajigálni, szeretőktől futva elbúcsúzni sikerült? Rendesen mentél el, vagy rendetlenül? És zárva volt-e akkor a ruha a nyakadon?

Ugye, nekem még nem kell sehová mennem, kérdezem, hiszen még nedves az ajkam, hiszen még nincsen rajtam összehúzva semmilyen kabát.

Hinni akartam, hogy engem majd valahogy itt felejtenek, de ha mégsem, hát az olyan sokára lesz, hogy addigra már úgyis unalmas lesz minden, még a cserebogaraknak sem kellek majd, nem repülnek a hajamba, és nem fognak félteni tőlem senkit. Fadobozt magam mögött nem hagyok, időmarta képeket sem. Engem csak ne akasztgassanak le meg fel a falon. Elszámolnivalóval senkinek nem tartozom. Neked sem, Julka, jól hallod.

Híd a vérvonalon

Látom magam előtt az egyetlen, ismert arcát – játékból húst és vágyakozást rakok a csontjaira, néhány percre visszaadom az életét.

Milyen lehettél, kérdezem, milyen lehettél igazából vajon? Szemébe nézek, bele a szűk időrésbe, a sötétség hátfalán megjelenek én is, sötét kamrácska ernyőjén a gyertyaláng, ott vagyok hát, mondom magamnak, ott vagyok a jövőjében…

Hirtelen semmi más nem lesz fontos, csak a kettőnk közötti áthajlás, a kötőjel az időben, két pont között a vérvonal hídja. Már nem félek a szemétől, árnyas tekintetének lugasában sétálok. Újra a szemébe nézek, keresem magamat, és egyszer csak meglátom őt, fiatal lányként. Ahogy magamat általa most.

„Ami rossz benned van, belőlem is hozod. Ami jó benned van, belőlem is hozod. Mindenem továbbadom neked. Szeretném úgy magamnál tudni az öröklétet, hogy ez időtlenségben veled osztozom, levelezem. Veled, akiről még nem tudom, ki vagy. Nem tudom azt sem, milyen vérek vegyülnek még ereidbe a Haáryakén kívül, de szeretném, ha te, akinek a kezébe kerül majd e levél, szintén nő lennél. A kötés, mely közöttünk van, mindennél erősebb: a vér kötöttsége. Ha elolvasod soraimat, onnantól kezdve nem lesz módod bárhogyan élni, bármit csinálni, mert örök elszámolással tartozol nekem, aki már nincs. Talán nem is volt soha.”

Fázom, borzol már a szél, majd egyszer, majd egyszer, mondogatom magamnak, majd egyszer méltó leszek a feladatra, legalábbis megpróbálom, csak legyen elég időm. Lesz még időm, ugye, lesz még időm elég? Mert persze, jó lenne máshogy, nem széthordani magam, miközben nyomorultul félek, hogy saját zsákutcám leszek, hiányos szövegkönyv, üres mező, örök utolsó jelenet, holtvágány, selejtes példány, befalazott folyosó.

A levelet összesodrom, elengedem a tó felszínén, viszlát, Haáry Julka, jó hajózást, árasszon el a víz, temessen be a föld, engedj el, lásd, én is elengedtelek.

Levél nincs. Elázott, sosem volt, ki emlékszik rá. Letagadom úgyis. De nem bánom, lóghatsz a falon. Ott a helyed. Jól megleszünk együtt, akárhol is záródik a nyakunk. Megértettem a feladatot. Nem lesz többé bárhogyan, megígérem. Tudom, mi a dolgom. Békében nyugodhatsz végre.

Gyere, fogja meg a vállamat hátulról valaki. Menjünk, hideg van már.

Rendben, menjünk, tényleg hideg van. Adsz majd forró teát nekem?

Persze.

És ha kitakarózom, betakarsz?

Persze, csak gyere már.

(Megjelent a Bölcsőmben magam ringatom című kötetemben, Magyar Napló Kiadó, 2021.)

Fotó: Palotai Misi