Nálunk a tél

NÁLUNK A TÉL

Egyszer majd megtudod, miért épp így esett.

Lehettünk volna, de mindenünk elveszett.

Kerültük az erdőt, mindig lent maradtunk,

sötétben bujkáltunk, fény kevés volt rajtunk,

nem itattuk egymást, együtt rég nem ettünk,

majd egyszer rájössz, hogy

meg sem születtünk.

Ez az a hely, ahol mást öleltél át,

reggelre beszőtted az üres éjszakát,

nézd csak a kertet, a diót, a szőlőt,

sosem hoztál onnan aranyágat, termőt.

Voltak ablakaink, de mégsem.

Rajtad csorbult ki mindennap a késem.

Egymásra csaptuk, mi éppen kitárult,

elviseltük azt, ki végleg elárult,

valamit akartál még mondani nekem,

talán, hogy lesz egyszer másik életem,

és a szikrázó havon arra gondolunk,

hogy ez volt az utolsó,

élő, szép nyarunk.

(Sötétkamra – előhívott versek

Magyar Napló Kiadó, 2013)