Vonaljegy a régi ház felé
Vonaljegy a régi ház felé
Üres falak
Odabotorkál az ablakhoz. Szétnyitja a zsalut, világosságra vágyik. Hunyorog, bántja szemét a fény, persze, hiszen jó ideje nem mozdult ki a lakásból, hetek óta úgy él, mint egy vakond. Kinéz az ablakon. Milyen egyenesek a házfalak! Régóta csak görbének, kuszának érzékelt mindent. Napok óta nem szellőztetett. Minek? Ne jöjjön fel ide senki. Szégyell idehozni bárkit is.
Pedig néhány éve még egészen rendes lakás volt ez: jó képek a falon, nem sok, de az jó. Túl nagy rendet sosem tartott, ám ami most van, az lehangoló. Az íróasztalon, iratkupacok tetején kávéscsésze, melynek falára szűkülő körökben rakódott le a háromnapos kávéidő. Napló, különféle színű tollakkal vezetve – az utolsó bejegyzés hetekkel ezelőtt volt. Rajta valamilyen keksz kiborulva a dobozából, nagypapi tintatartója mellett mogyoróhéjak, egy zacskóban felismerhetetlenségig szétmállott alma. Néhány szaloncukorpapír. A falakon képek hiánya. Azokból adogatott el, amikor elfogyott a pénze. Hónapok óta nem dolgozott, képtelennek érezte rá magát. Nem voltak már képei – sem a falon, sem a fejében.
Csöngetnek.
– Nem vagyok itthon! – kiabál ki mogorván.
– Engedj be!
– Nem.
– Dehogynem! Ne bujkálj előlem.
Persze, megy az ajtóhoz, nyitja. Fáradt hadakozni. Miért nem hagyják őt tényleg békén, legalább néhány napra? Nyílik a zár, az ajtóban egy idősebb férfi áll. Magas ember, erősen őszülő hajjal. Jó arcú férfi, ahogy mondani szokták. A kezében méretes papírzacskót tart maga előtt.
– Rendben, megint te nyertél. De nincs kávé, nem tudlak megkínálni semmivel.
– Nem kávézni jöttem – mondta a férfi csendesen.
Ahogy régen
A lány nem mer közelebb lépni. Nem akarja érezni azt az ismerős, jó szagot. Nem akarja érezni, pedig szerette, mert mindig olyan otthonosságérzés járta át tőle. Átizzadt nyarak szaga, kiserdőszag, kirándulások szaga, amikor kézen fogva húzzák felfelé, hogy még, még, menjen, ne adja fel, mindjárt ott a domb teteje, ahonnan lenézhet majd. Le, a világra. Bodzavirágszag. A naptej mandulaszaga, amellyel kenegette őt, hogy a szinte átlátszó, fehér bőre ne égjen hólyagosra. Emlékszik, egyszer a kakaóvajat meg is megkóstolta, de az íze kiábrándító volt. Akkor tanulta meg, hogy van, amit elég csak szagolgatni, megenni nem szabad. Az első pohár pezsgő buborékszaga. Nyakkendőszag. Máskor a flanelingek szaga. Azokat nagyon szerette, gyakran csente el és vette magára egyiket-másikat, csak úgy. Jó volt olykor a nagy, bő, puha férfiingekben járnia. Mindigugyanazaz-arcvízszag, amikorhazaérvégre-szag. Szerette megkülönböztetni, címkékkel ellátni a szagokat, hogy bármikor előhívhassa magából. Sosem értette, vajon hogyan emlékezünk rájuk, hol, milyen kamrában raktározzuk őket. Párás nyakhajlatszag. Szeretett odabújni a nyakához, becsukott szemmel, és szimatolt, mint a kicsi állatkák. Hát, most nem szimatol majd. Nincs szag, nincs kiserdő. Semmi nincs.
– Tessék, fáradj be! De biztos, hogy szeretnél így látni? Biztos, hogy szeretnéd ezt látni? – int a szoba felé.
A férfi átvágta magát az előszoba padlóján heverő táskákon és cipőkön. A papírzacskót az egyik fotelba tette, hosszú, sötét kabátját a fogasra akasztotta, a kabát hajtókájáról leveregetett néhány nem létező hajszálat, majd a másik fotelból az odahajigált ruhákat arrébb tolta, és leült. Nézte a falat. Vajon kihez kerülhettek a képek? A franciaágy mellett üres üvegek, az ágyon gyűrött takaró, látszik, hogy egyedül fekszenek rajta, talán ruhástul, ki tudja, mióta. Az ágy egyik felén feltornyozott könyvek, többhetes újságok. A gyűrött párna mellett a kismackó, Mackó úr. Mackó úrnak mindig ott kell lennie, mindenhol, bárhová is veti az élet.
– Ettél ma már valamit? Délután négy óra van.
– Persze, ettem. Mindent. Egész nap faltam, habzsoltam. Meg még nápolyit is.
– Miért füllentesz nekem? Gyere, hoztam ezt-azt, együnk. Együtt. Úgy, ahogy régen volt.
– Nincs régen. Majd eszem, ha egyedül leszek. Majd. Ha elmentél. Persze, ahhoz először el kell menned, csak úgy mondom. Nem vagyok óvodás. Régen láttalak.
– Ne gúnyolódj. Te sem jöttél hozzám, pedig tudod, hogy várlak.
– Nem megyek. Felnőtt nő vagyok, szabad ember. Van életem! Nél-kü-led! Az állandó ellenőrizgetéseid nélkül. Ne világíts a szemembe, ne nézz bele a fülembe, ne kérdezd ki naponta, hogy mikor ettem utoljára. Nekem így jó. Ha nem, legyen az én bajom.
A lány az ágy végén kuporog, maga alá húzott lábakkal. Nézegeti a kopott farmerjából kikandikáló csupasz lábujjait, kezével a haját babrálja.
Még nem késő
– Hány nap alatt sikerült kivégezned ezeket az üvegeket?
Nem válaszol, csak dacosan hallgat, a szeme egy nem létező repedést figyel a falon. Követi a láthatatlan repedés erezetét egészen a plafonig, mint amikor a tenyéren az életvonalat követik le ujjal, csuklóig, amíg az belefut a semmibe. Milyen érdekes, pókháló van, pók nincs, biztos meghalt. Vajon a pókok is megfulladnak, ha túlszeretik őket?
– Van pénzed? Van mit enned? Ne fogd be a füled! Nem nézlek óvodásnak, ha nem viselkedsz úgy. Mondom, ne fogd be a füledet!
– Akkor ne számoltass el! Ne ellenőrizz, és főleg ne akarj mindent megoldani helyettem!
A férfit mintha áramütés érné. Ez hát a baj. Pedig ő mindig jót akart, ahogy most is. Mégis elcsúszott, félresiklott mindenük. De talán még nem késő, még vissza lehet fordítani azt, ami rossz irányba ment, talán ki lehet rakni újra az egész képet. Igaz, ehhez ketten kellenek.
– Na, ugye, hogy tudsz beszélni! Gyere, reggelizzünk.
– Ne kezdd újra. Nem vagyok éhes.
Amit a lány érez, fantomfájdalom. A kitépett lapok, a levágott testrészek helyének fájdalma. Nézi a férfi bogárbarna szemét, keresi az egykori közös emlékek nyomát az emlékezés fiókjaiban. Balaton-part. Ülnek egy mólón, bámulják a vizet, a gumimatracosokat. A víz tükörsima, az égen jóidőfelhők, mégis szorong, fél. Az a másik kezébe veszi a kezét, simogatja vékony madárujjait, és megígéri neki, hogy soha nem fog meghalni, hogy mindig vele lesz, csak ne féljen már. Utána kézből eteti, ujjvégről, sült hallal – ő pedig szégyelli, hogy ügyetlenül tud csak szálkázni, meg attól is tart, hogy a torkán akad valami, így boldogan csipegeti az ujjak között tartott falatkákat.
Összegyűrt szaloncukorpapír
A férfi szeme alatt árnyékos, füstös színű a bőr. Jól áll neki az öregedés, bár a tekintet már nem olyan acélos, mint egykor, de azért még van ereje, akár az őszi napfénynek.
Valahol, a mélységben összetartoznak, mint a part és a folyó. Egymásra nőttek, és ő ebből szabadulni akar. Kibogozhatatlan, kusza szálak, becsomósodott vérerek, emlékfonalak. Jobb átvágni őket egy finom metszéssel, csak egyszer fáj.
– Menj el, kérlek. Jobb egyedül – szólalt meg a lány.
– Rendben. Legyen, ahogy szeretnéd. De azt ugye tudod, hogy legközelebb neked kell jönnöd? Bármikor jöhetsz, én sosem küldelek el. Ám hívni sem foglak, ezt is tudd. Most ezzel tudok segíteni neked.
– Nincs legközelebb. A kedvedért vegyek még metrójegyet is, ugye? Megvagyok nélküled, köszönöm, megállok a saját lábamon is.
– Azt látom – mosolyodott el a férfi, és néhány üres szaloncukorpapírt a zsebébe gyűrt. Vette a kabátját, majd visszament a táskájáért, amelyet a fotelben hagyott. Hirtelen majdnem megérintette a lány haját, de aztán mégsem. Az ajtó felé indult. Átlépkedett a cipőkön, utazótáskákon, kilépett az ajtón, és halkan becsukta maga mögött.
Kibírja holnapig
A lány az ablaküveghez nyomta az arcát. Várta, hogy felbukkanjon a hosszú, sötét kabát, az ismerős, megnyugtató járás, a kicsit mindig félrebiccentett fej. Hol rontották el? És meddig kellene visszamenniük, hogy kijavíthassák…
– Apa, apa, ne menj el, gyere vissza… – suttogta a hideg üveglapnak. A zsebébe nyúlt, aprópénz után kutatott. Lázasan számolgatni kezdte, vajon lesz-e elég. A keksz még jó, megeszi. Majd főz egy teát is, az még van. Cukor nincs, de azt úgysem szereti. Kibírja holnapig.
Alig várta, hogy holnap legyen. Alig várta, hogy megvehesse azt a vacak vonaljegyet.
About The Author
